Alanyában felszálltam a buszra, hetven kilométer megtétele után, Gazipasa városát elhagyva az út felkanyarodott a hegyekbe, és kacskaringós szerpentineken haladt tovább. A szédítő magasból lenézve hatalmas banánültetvényeket láttam, lépcsőzetesen művelték őket. Korábbi malajziai útjaim során megtanultam, hogy például a teacserje szeret legalább ezer méter magasan lenni, a banánról ezt sohasem gondoltam volna.
Megérkeztem Anamurba, leszálltam a buszról. A megérkezés örömére rá akartam gyújtani egy cigarettára, de az öngyújtó csődöt mondott. Három török ember nevetve nézett az egyik közeli kávézóból, integettek, menjek oda. Egyikük ideadta az öngyújtóját, elvettem, megköszöntem, rágyújtottam, majd amikor vissza akartam adni, jelezte, tartsam meg, neki van másik. Köszönöm, tesekkür.
Bementem a buszállomásra, hogy megváltsam a jegyet visszafelé, Alanyába. Másik török ember ugrott mellém, és jelezte, szívesen segít. Egy szót sem tudott angolul, de az irodában volt menetrend és naptár, így valahogy zöldágra vergődtünk. Azt már nehezebb volt elmagyarázni, hogy valami egyszerű, olcsó szállást keresnék a buszállomás környékén.
Odahívtak egy török lányt, kicsit beszélt angolul, jellegzetes török szépség, hatalmas szempillák, sötét szemek, gyönyörű bőr és haj. Rámutatott a százötven méterre lévő sárga épületre, egy családi panzióra, de megjegyezte, olcsónak ugyan olcsó, de nem valami jó. Aztán azt mondta, szívesen segít, és menjünk el együtt szállást keresni, amíg nem találunk valami jót. Nagyon hosszú szempillái voltak, de azt válaszoltam, aludni, fürödni teljesen jó lesz az a családi panzió. (Ma már tudom, mekkora hülye voltam, a második házasságom még két hónapig bírta, aztán romokban.)
A panzióban egy szót sem beszéltek angolul, de annyit megértettem, szívesen megmutatják a szobát. Nagyon egyszerű volt, de tiszta, és mint később kiderült, meleg vízzel korlátlanul ellátva. Harminc lírába, vagyis háromezer forintba került egy éjszakára. Az utca túloldalán húsz méterre volt a városi mecset, a müezzin reggeli imához szólító énekére ébredtem. Különleges volt közvetlen közelről hallgatni, nemkülönben az imára érkezők zsivaját, autóik, motorjaik zaját.
Nem sok időt töltöttem a szobába, nekiindultam a keresztes lovagok várának, amely a világ egyik legjobb állapotban fennmaradt erődítménye, a XIX. században a szultán teljesen felújíttatta. Annyit még tudtam róla, harminckilenc gyönyörű tornya és bástyája van. A Mamure Kalesi a várostól hét kilométerrel keletre található, busz nem nagyon ment arra, illetve, félúton elkanyarodott Anamur-Iskele felé, ebben a tengerparti elővárosban volt pár szálloda, túlnyomórészt belföldi turisták laktak bennük.
Taxira és török lírára volt szükségem, ám pénzváltó nem volt a városban. Fiatal srácok elmagyarázták, hogy itt olyan nincs, de a helyi ékszerésznek jól megy, ő bizonyosan be tud váltani száz dollárt. Be is váltotta, ugyanolyan árfolyamon, mint a tengerparti üdülőcentrumok pénzváltói. Az egyik helyi taxisofőrrel hamar megállapodtam, átszámítva kétezer forintot kért a hét kilométeres fuvarért, vállalható árnak tartottam.
Miután megérkeztünk, azt javasolta, hogy megvár, dolgozzak, fotózzak nyugodtan, és elvisz a várostól az ellenkező, nyugati irányba lévő romvároshoz, a hajdani föníciai Anamuryumhoz. Beleegyeztem, annyit tudtam, hogy ez Törökország legdélebbi pontja, a félsziget csúcsán egy, az örmény fejedelmek által, a Viharok Hegyére épített fellegvár romjai találhatóak, és onnét jó időben a hetven kilométerre lévő Ciprusig is ellátni.
A keresztes lovagok vára lenyűgöző volt.
A szórványosan feltünedező török turisták között, legnagyobb meglepetésemre egy kínai srácra figyeltem fel – annak saccoltam -, később oda is jött és azt kérte, fényképezzem le a várral, a tengerrel, a sziklákkal együtt. Valóban kínai volt, ám a családjával Kanadában élt, ott járt iskolába, ott tanult. A srác történelemből olyan szinten volt, hogy megkérdezte, a magyarok pontosan milyen rokonságban állnak az avarokkal és a hunokkal, hogy is van ez a dolog. Csak pislogtam. Még azt is tudta, hogy a magyarok valahonnét nagyon keletről, Ázsia szívéből mentek Európába. Meséltem neki a magyar vezérek logisztikai szaktudásáról, ahogy kétszáz-háromszázezer embert és a hozzájuk tartozó állataik százezreit több ezer kilométeren keresztül, az ellenséges törzsek folyamatos támadása közben egyben tartották és átkalauzolták a Vereckei-hágón.
A lovagvár egy része le volt zárva, de ahová lehetett bemásztunk, felmásztunk. A török turisták is ezt csinálták.
Jeleztem a kínai srácnak, a taxisofőr kint vár, utána megyünk Anamuryumba és ily módon szétdobhatjuk a taxiköltségeket. Kitűnő megoldásnak tartotta. Késő délután lett mire a lovagvárat, illetve a föníciaiak alapította várost megfotóztam.
A Viharok Hegyén fent a magasban áll az örmény fejedelmek fellegvára, ahonnét jó időben Ciprusig ellátni.
A kanadai-kínai srácnak háromszor jobb szállása volt, mondtam neki, ne aggódjon, hivatalos úton vagyok a Taurus Reisen utazási irodával, jó szállodákban lakunk egész héten.
A családi panzióban gyors zuhany, felvettem a szumátrai ingem és elindultam Anamur városába, mindenütt virágillat, banánhegyek, barátságos emberek, akik előre köszöntek az utcán és hosszasan utánam néztek.
A varázslatos műemlékein túl a város különlegessége a békés, nyugodt hangulat volt. Bármerre mentem, mindenütt megnéztek és sokan előre köszöntek a pálmafákban, banánligetekben, egzotikus virágokban gazdag, békés, nyugodt településen.
Üldögéltem a parkokban, a kávézókban, semmit nem kellett csinálnom, gyerekek szaladgáltak körülöttem, a fél szemük mindig rajtam volt. Időnként odakiáltottak, hogy merhaba, azaz szia.
A férfiak lényegében egész nap a kávézóban ültek. Délelőtt és délután jobbára csak beszélgettek, este viszont előkerült a török táblajáték, az ostábla. Aztán később hazamentek, hogy a reggel már újra ott találja őket a kávézókban.
Maradtam volna még pár napig, de vissza kellett térnem Alanyába. A családi panzióba kaptam egy bőséges reggelit és felszálltam az alanyai buszra.