Az Iguazú-vízesés (spanyolul Cataratas del Iguazú, portugálul Cataratas do Iguaçu) kétszázhetvenöt különálló zuhogóból és kisebb vízesésből áll, amelyek az Iguazú-folyón 2,7 kilométer szélességben húzódnak, a vízesések átlagos magassága hatvan méter, a legmagasabb 82 méter.
A vízesések négyötöde argentin, egyötöde brazil területen van, utóbbi részre azt mondják, hogy látványosabb, de a látvány tekintetében az argentin oldal is lenyűgöző, ahol viszont gyalogosan közelebb lehet jutni a dübörgő vízhez. Akad, akinek meg éppen ezért jobban tetszik az argentin rész, véleményem szerint mindkettő gyönyörű és kész.
A vízesésrendszert és a környező esőerdőket magába foglaló Iguazú Nemzeti Parkot, illetve Iguaçu Nemzeti Parkot már a két világháború között létrehozták mindkét országban, a nyolcvanas években pedig felkerültek a világörökségek közé.
Az argentin oldalon kezdtem az első napot.
Később örültem, hogy két napot szántam a parkokra, egyet az argentin, egyet a brazil oldalon, és nem rohantam le egy nap alatt, miképp azt eredetileg szándékoztam volt. A második napot ugyanis Paraguayra terveztem, ugyan ott is remekül éreztem volna magam, de jó volt végül is, hogy nem kapkodtam.
Az első nap elindultam hát az argentin oldalon, a bejáratnál lefotóztam a parkokat ábrázoló áttekintő térképeket, precíz munkák voltak, az ember hamar betájolta magát. Tulajdonképpen egy nagy fagylaltról beszélhetünk, a gombóc bal széle a brazil rész, a közepe és a jobboldala az argentin rész.
A folyó egy hatalmas platószerű síkságon érkezik, szétterülve (ez a gombóc), hogy aztán a törésvonalat elérve (mondjuk a fagylalttölcsér felső peremét), lezúduljon 275 vízesésen. A víztömeg később találkozik a fagylalttölcsér nyakánál és halad tovább még huszonhárom kilométert, ekkor már jóval nyugodtabban. Így jut el a Paranáig, majd az Atlanti-óceánba.
Az is biztos, hogy az Iguazú-folyóról egyébként a vízesésekhez képest pár kilométerrel feljebb még senki nem gondolná mire is képes, a víz csendesen, diszkréten csobog a tenger felé… De amikor eléri a geológiai törésvonalat, az addig békésnek tűnő folyó megvadulva zúdul le a mélybe.
Mindkét oldalon nagyon profi, fémszerkezetes útvonalakat, lépcsőket alakítottak ki a látogatóknak, volt felső útvonal, alsó útvonal, minden gondosan kiírva a táblákra, az útjelzőkre, el sem lehetett tévedni az ösvényeken, a kilátópontokhoz vezető útrendszerekben.
Pár évvel ezelőtt a magas vízállás a korábbi úthálózatot elmosta, azt követően döntöttek a kitűnő fémszerkezetes megoldás mellett. Az argentin oldal egyes részeit magas vízállás esetén egyébként a mai napig le kell zárni alkalmanként.
A geológiai törésvonal első megpillantásától elakad az ember szava, velem sem volt másképp, az argentin résznél láttam meg először nagyobb részletet a csodából, a terep, a növényzet még sokat takart.
A vízesések jól elvoltak egymás mellett. A brazil részt innen nem lehetett látni, a vízpára alapján csak sejtettem, ugyanis két, magasan kiemelkedő sziget eltakarta. Utóbbiakat a víz majd elpusztítja ezredévek múlva, de jelenleg még állnak a vártán.
A víztömeg láttán egyébként hihetetlennek tűnt, hogy az aszályos időjárás következtében 1934-ben, illetve 1978-ban kiszáradtak a zuhogók, az Iguazú egyszerűen nem szállított vizet. 1978 májusában és júniusában 28 napra szünetelt a vízesés.
Ez a terület a guaraní indiánoké volt, az Iguazú az ő nyelvükön „Nagy Vizet” jelent. Első európaiként Alvar Núnez Cabeza de Vaca spanyol felfedező látta meg 1541-ben és Santa Maria vízesésnek nevezte el, de később az indián név lett a hivatalos (de Vaca nevét az egyik nagy zuhatag őrzi). A guaraní indiánok földjén létrehozott jezsuita missziókról és elpusztításukról szól a Misszió című, 1986-os angol filmdráma, Jeremy Irons és Robert de Niro főszereplésével.
Szó volt fentebb a geológiai törésvonalról, mint földtani kialakítóról, azonban a guaraní indiánok legendái sokkal színesebben mesélik el a vízesés létrejöttét. Sőt, nem is egy történetük van róla.
Az egyik legenda szerint a szörnyeteg Boi kígyóisten minden évben megkövetelte a törzsektől, hogy a legszebb szüzet áldozzák fel neki, dobják a vízesésbe. De a legnagyobb törzs főnökének fia, Tarobá nem akarta feláldozni szerelmét, Naipit és az éjszaka leple alatt csónakkal elindultak a folyón. A kígyóisten dühében karjával nagyot vágott a folyóra, a meder széltében kettéhasadt és egy hatalmas törés keletkezett, a szerelmesek a mélybe zuhantak.
De olyan guaraní legenda is van, hogy Naipi vakon született, és a törzsfőnök fia, Tarobá a folyó istenéhez fohászkodott annak érdekében, hogy adja vissza szerelme szeme világát. A föld ekkor vált ketté, Torobá a mélybe zuhant, de az istenek Naipi látását visszaadták. Amit először meglátott, az Iguazú-vízesés volt.
Gyalogoltam és fotóztam, az argentin terület nagy volt, próbáltam minél több szivárványt is megörökíteni.
A guaraní indiánok még azt is mondják, hogy a mélybe zuhant Tarobá és Naipi mégis egymásra találnak. Amikor szivárvány van a vízesések felett, akkor a kígyóistennek nincs hatalma felettük, Boi csak az éjszaka felett rendelkezik.
A legnagyobb vízesés a brazil oldalon van (ez a második nap programja volt, erre később rátérek), de az argentin oldalon egészen közel lehetett jutni a vízesésekhez. Olyannyira közel, hogy a vízpára, a vízpermet okán a turisták nagy része eleve fürdőruhát vesz fel a ruhája alá.
Az éghajlat szubtrópusi, és a vízesések közvetlen közelségében történő fotózások, szelfik után a fürdőruci hamar megszárad.
Véget ért az első Iguazú-nap, annyi feladat volt már csupán, hogy át kellett jutni Argentínából Brazíliába. Ezzel kapcsolatban sok rossz tapasztalatot is lehetett olvasni az interneten, miszerint bürokratikus, fárasztó, hosszadalmas, de a helyszínen gördülékenyen ment minden, hamarosan egy határ menti brazil szállodában intéztem a bejelentkezést.
Már sötétedett és a recepción lelkemre kötötték, hogy mindenhová taxival menjek. Így hát nekiindultam gyalog a környéknek, mert tapasztalatból jól tudtam, az idegenforgalomban dolgozók legyenek bár természetesen nagyon kedvesek, de szeretik túlaggódni a dolgokat. Inkább a vendég maradjon nyugton, nehogy aztán történjen valami rossz, ami ugyan bekövetkezhet, de igen kevés a valószínűsége.
Másnap jöhetett a brazil rész.
Arról korábban volt szó, hogy a brazil oldal négyszer kisebb, jóval kevesebb is az ösvény, mint az argentin oldalon, de a látvány itt is magáért beszél. A törésvonal itt figyelhető meg a legélesebben.
A vízesés-rendszer szubtrópusi esőerdőben van, ennek megfelelő a növényzet is, csak az érintetlen területek folytán – turistákat nem mindenhová engednek be – még különlegesebb, több a háborítatlanul megmaradt ritkaság.
Természetesen hajóval is belehetett tekinteni a vízesések alá, megérezni kicsit a természet erejét, és egy jót fürdeni, mert garantáltan mindenki csuromvizes lesz.
Az Iguazú-vízesés legmagasabb zuhataga az Union, innen a víz 82 méternyi magasból robajlik, zúdul az Ördögtorok-szakadékba (spanyolul Gargante del Diabolo, portugálul Garganta do Diabo).
A szakadék U-alakú, 150 méter széles és 700 méter hosszú katlan. Azt hiszem, ha szavazás lenne, azért a látogatók legnagyobb attrakciónak ezt a látványosságot jelölnék.
A fémszerkezetes rendszert egészen az Ördögtorokig kiépítették.
A park állatvilágát el ne felejtsem itt a sok-sok víz közepette, ugyanis az is egészen különleges, ormányos medvék, hangyászok, jaguárok, kajmánok, tapírok, majmok, papagájok, tukánok, pillangók, végtelen a sor, a park ráadásul kihalófélben lévő, további különleges állatok paradicsoma.
A nemzeti parkokban történt látogatásom során fotóztam is egy „csőr-nehéz” tukánt. A képen úgy néz ki, mintha műanyagból lenne.
Fotóztam ormányos medvét. Utóbbiak éles karmaira tábla figyelmeztet a bejáratnál, számos turista járt már pórul a nagy barátkozásban.
Az ormányos medvék egyébként szemtelenek és úgy gondolják – nem minden alap nélkül -, a látogatók azért vannak, hogy nekik eleséget hozzanak. Az alábbi képen látható példány is elég konkrétan közeledett felém, egy lilára festett hajú fekete lány zavarta el egy tapssal.
A vízesések látványa mindenkit magával ragad, nem volt másképp a bolíviai lányok esetében sem.
Majdnem lekéstem a buszt, annyira beszippantott a katlan. A nevét egyébként onnan kapta, hogy ennyi vizet csak az Ördög torka tud elnyelni.
Megpróbáltam minél közelebbi képeket készíteni a vízfüggönyről.
Lifttel felmentem a büfékig, vettem egy szendvicset és visszanéztem.
A busz jött és én a szendviccsel a kezemben rohantam, természetesen elestem, a megállóban álló brazil iskoláscsoport legnagyobb örömére. Ilyen méltóságteljesen búcsúztam az Iguazú kétszázhetvenöt vízesésétől, a zöldellő szubtrópusi esőerdő varázslatos fehér fátyolától.