Santiago de Chilét ugyanabban az évben, 1541-ben alapították a spanyolok, amikor az inka birodalom meghódítóját, Francisco Pizarrót konkvisztádor ellenfelei Peruban, limai palotájában meggyilkolták. Természetesen, a két esemény között nincs összefüggés, a déli expedíció már jóval korábban elindult, hiszen Lima és Santiago de Chile közt 2500 kilométernyi a távolság.
A városalapító felfedező/konkvisztádor/kalandor (innen a 21. századból nehéz eldönteni, melyik kifejezés jár legközelebb az igazsághoz) neve Pedro de Valdívia volt, a Fegyverek terén ma egy szép lovasszobra áll.
Santiago de Chile központja tehát mindig is ez a tér volt. Nem volt ez másképp a spanyol gyarmati korban, amikor a Perui Alkirálysághoz tartozott.
Ekkor épült a tér székesegyháza, a Catedral Metropolitana de Santiago. A neoklasszikus katedrális építése 1748-ban kezdődött és 1800-ban ért véget, a jelenlegi kinézete azonban a 19. század végén alakult ki.
Akkor is a tér volt a városi élet központja, amikor végeredményképpen Napóleon tönkretette a spanyol gyarmatbirodalmat – Spanyolország 1808-as elfoglalásával.
Igaz, ekkor még nem dőlt el semmi véglegesen, a királypártiak és a függetlenség pártiak között polgárháború tört ki, tíz éves harcot követően az utóbbiak győztek. Chile független lett.
És akkor is a tér volt Santiago de Chile központja, amikor az ország nagyon eredményes háborúkat vívott a 19. század második felében.
Délre az indián törzsek rovására terjeszkedett a fiatal ország.
Legnagyobb sikerük azonban a salétrom-háború volt, amelyet északon vívtak Bolívia és Peru ellen, győztesen. A chileiek előbb a tengeren győztek 1879-ben, majd miután Bolívia kénytelen-kelletlen kiszállt a háborúból, 1881-ben elfoglalták Peru fővárosát, Limát.
A dolognak a mai napig nincs vége. Bolívia egy tengeri kijárat nélküli ország lett, legutóbb 2013-ban nyújtott be keresetet a hágai nemzetközi bírósághoz. Chile viszont meg azt jelentette ki több ízben, hogy eltökélten ragaszkodik az ország jelenlegi területe integritásához.
Az ország gazdasági sikereire a mai napig hatással bír, hogy akkor megszerezték az északi salétrom- és rézbányákat, lényegében az Atamaca-sivatagot. Utóbbi a Föld egyik legszárazabb pontja, és napjainkra már a turisták kedvelt célpontja.
Ami a lényeg, Chile a 20. század elejére egy jómódú ország lett, hasonló cipőben járt akkoriban Argentína is. Chile a rézzel és salétrommal nyomult, Argentína a mezőgazdasággal és a marhatenyésztéssel.
Ennyit a tér múltjáról.
Miként a bevezetőben említettem volt, amint megérkeztem a chilei fővárosba, idesiettem, és a Plaza de Armas sarkán körbe néztem és azt mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák, csakis Dél-Amerikában lehetek. (A teljes képhez hozzátartozik, hogy Délkelet-Ázsiában is vannak jacaranda fák, illetve Dél-Afrikában is, Pretóriát például jacaranda-városnak nevezik a rengeteg virágzó lila szépség miatt.)
De azt sem gondoltam volna soha, hogy egy fafajta, azaz a jacaranda fa, ennyire hozzákapcsolódik dél-amerikai országokban tett útjaimhoz.
Talán Buenos Aires-ben több volt, mint Santiago de Chilében, írtam is riportot az argentin főváros jacaranda fáiról.
Minden egyes képen volt egy jacaranda fa, és a riport így is kerek volt, tudatosan csináltam.
Amikor elmeséltem ezt a kisfiamnak, azt mondta lehetetlen. Megmutattam a riportot, az összes képet, és a gyerek csillogó szemmel állapította meg, hogy apa, tényleg minden képen van egy jacaranda fa.
De vissza Santiago de Chilébe, a Fegyverek terére. Éppen néptáncfesztivál zajlott.
Chile táncokról addig nem sokat tudtam, de kikupáltam magam. Főleg azután, hogy nap mint nap tapasztaltam, ezen a téren mindig van olyan rendezvény, amikor az emberek táncolnak, profik és amatőrök egyaránt.
A cueca, Chile hagyományos népi tánca, amely spanyol, afrikai és dél-amerikai elemekből tevődik össze, és a férfi és a nő történetét meséli el.
Mégpedig a kakas és a tyúk udvarlásának mintájára, a felek ennek megfelelően járják körbe egymást, táncolják körbe a másikat. Leginkább persze a férfi táncolja körbe partnerét, miközben az fehér zsebkendőt lebegtet kezében. A táncosok nem érintik egymást.
Annyi biztos, idős és fiatal egyforma lelkesedéssel ropta.
És akkor még nem beszéltünk a bűvészekről, festőkről és mindenféle csepűrágókról.
A nagyérdemű vidáman szórakozik.
És senkit nem zavar, ha a tűzoltók éppen aznap tüntetnek a magasabb fizetésemelésért. A rendőrök asszisztálnak az egészhez, holnap meglehet, ők fognak tüntetni.
Kicsit elfáradtam a nagy forgatagban, leültem a Simon Bolivar-szobort övező szökőkúthoz.
Bolivar volt a dél-amerikai függetlenségi mozgalmak vezetője, és győzelmei nyomán született meg 1819-re a Venezuelából, Kolumbiából, Panamából és Ecuadorból álló, a spanyolok által is elismert Nagy-Kolumbia, amelynek elnöke és diktátora Bolívar lett.
Bolivar 1830-ban halt meg tüdővészben, azt viszont még meg kellett érnie, hogy Nagy-Kolumbia szétesik és napjainkban már négy önálló dél-amerikai államról beszélhetünk. De mit számít ez ahhoz képest, hogy már akkor is létezett a Plaza de Armas, és a fegyverek terén virágoztak a jacaranda fák.
A táncosok lassan hazamentek. Még egy kicsit fényképeztem az épületeket.
Az Edificio del Correo Central, a központi posta 1846-ig az elnöki palota is volt.
A Palacio de la Real Audiencia de Santiago épülete 1804 és 1807 között épült, kezdetben ez volt az igazságszolgáltatási palota, majd az első független chilei kormány székhelye lett. Jelenleg a Nemzeti Történeti Múzeum.
Modern és régi szépen sorakozott egymás mellett, harmóniában.
Esteledett. Elkészítettem az utolsó képet és hazamentem a szállásomra.