Lehetséges, hogy nem pontosan így van, ám én azt tapasztaltam, hogy a chilei és argentin hatóságok nem engedik csak úgy kóvályogni a turistákat az Andokban. Ha az ember keresztül akar jutni rajta, azt csak szervezetten teheti meg.
Ennek keretében pontosan kijelölt útvonalon kell haladni. A buszok megállnak a hegyi tavak kikötőinél, és mindenkit és minden csomagot gondosan számba vesznek, majd ezt követően pakolják a hajókra. Ha a hajó átjutott a hegyi tavon, akkor megint kipakolnak, ellenőriznek, a csomagokat felpakolják a buszokra, és ezt követően lehet felszállni a járművekre.
Mindez, lássuk be, éppen a turisták védelmi miatt van. Az Andokkal nem lehet szórakozni.
Így Petrohué kikötőjéből elindultunk a Lago Todos los Santos hullámain, a táj még mindig elég borongós volt. A hajónak már a neve is tetszett, Lagos Andinos, vagyis az Andok tavai, és a vizi jármű belülről is jól mutatott.
De azért fel kellett venni az esőkabátom, örömmel bújtam bele, annak idején kibírta a Niagara-vízesés rohamait is, amikor hajóval egészen közel és alá merészkedtünk (egyébként erről olvasható egy külön riport, a Niagara dübörgése címmel).
De vissza az Andokhoz, és a Lago Todos los Santos hullámaihoz.
A tóban voltak egészen apró szigetek is.
És volt egy jóval nagyobb, az Isla de las Cabras, jópofa faházakkal. Aki itt lakik, annak nagyon elege lehetett a nagyvárosi életből. Vagy ki sem próbálta.
Mint a Keresztül az Andokon sorozat első részében említettem, Vicente Perez Moralesnek hívták azt az urat, aki egy időben Chile konzulja volt a németországi Hamburgban, ezért a német honfoglalást segítette elő minden erejével, és ténykedésének is köszönhetően a 19. században negyvenezer német telepedett le Chilében.
Az ő nevét viseli a Vicente Perez Morales Nemzeti Park, Chile egyik gyöngyszeme, 2500 négyzetkilométernyi területen helyezkedik el, tűzhányókkal, hegycsúcsokkal, vízesésekkel, tavakkal. Bármilyen hideg is volt, nem mentem be a hajó belsejébe, ezt a látványt nem lehetett kihagyni.
Az úti célom egyébként Peulla kikötője volt, a Lago Todos los Santos keleti oldalán, egészen pontosan a Hotel Peulla, ami egy kitűnő szálloda az Andok közepén, és előzetesen informálódtam arról is, hogy a konyhájuk is kitűnő.
Legjobban mégis a szálloda virágai tetszettek, nagyon illettek a havas hegycsúcsokhoz.
Mire utastársaimmal egyetemben végeztem az ebéddel, addig Peulla kikötőjében a hajóról le is pakolták a csomagokat, és átrakodták buszra. A busz egészen az argentin határig vitt, ott át kellett sétálni, és máris ott voltunk Puerto Blestben. Ez már Argentína volt.
Búcsút intettem Chilének, tudtam, hogy még visszatérek ide. Nagyon bejött ez a fogpiszkáló ország, amely észak–déli irányú kiterjedését számítva a Föld leghosszabb országa, a dél-amerikai kontinens nyugati partjának nagy részét jócskán felöleli, a tengerpartjának hossza 4300 kilométer.
Az pedig önmagáért beszél, hogy az északi része sivatagos, a déli részén meg tundra és gleccserek vannak.
De véget ért a Vicente Perez Rosales Nemzeti Park.
És kezdődött az argentinok nemzeti parkja, a Nahuel Huapi Nemzeti Park. Ez sem volt kevésbé szép, amint az az elkövetkezendőkben megtapasztaltam.
De azért Chile virágait nem lehet elfeledni.