A fővárosban, Santiago de Chilében buszra szálltam, és elindultunk a mintegy száz kilométerrel nyugatabbra fekvő Valparaísóba, a nemzetközi turizmusban méltán világhírnévnek örvendő kikötővárosba.
A két várost autópálya köti össze, gyorsan fogytak a kilométerek. Valparaíso történelméről, jelenéről olvasgattam a kényelmes ülésen, miközben egyre távolodtak az Andok még sok helyen hóval borított tetejű hegyláncai és egyre közelebb került a Csendes-óceán.
Tavaszodott Chilében, virágoztak a fák, napközben már kellemes, 27-28 fokos meleg volt.
Valparaísó mintegy ötven dombra épült, a dombok közti völgyek merőlegesek szaladnak le a tengerpartra. Annyira meredeken futnak alá, hogy a város építőinek minden kreativitásukra szükségük volt annak érdekében, hogy a dombokra fecskefészekként tapadó házak lakói gyalogosan képesek legyenek leküzdeni a kis területeken megmutatkozó óriási szintkülönbségeket.
Hogy le tudjanak menni az egyik dombról a völgybe, fel a másik dombra, vagy egyszerűen csak lejutni a partra, a város laposabb területeire.
Megoldották. A megérkezést követően jómagam is csak bámultam a meglepő kivitelezésű lépcsőket, a merész ívű feljárókat, a mini-viaduktokat, átjárókat, hajtűkanyarokat, zsákutcákat, a zegzugos, kanyargós utakat, sikátorokat, az iparművészeti műemléknek minősülő, de még működő száz-százötven éves felvonókat, siklókat.
Utóbbiak közül még tizenöt dolgozik, kicsit nyikorognak, recsegnek a faeresztékek, az önkormányzat szerint azonban biztonságosak. Egészen pontosan tizenhat sikló működik, ám egyet kizárólagosan a Carlos Van Buren Kórház használ.
Az is nyilvánvaló volt, itt az autótulajdonosok egy része nem tud az ingatlana előtt parkolni, számos utcába képtelenség gépkocsival eljutni.
A teljes képhez hozzátartozik, hogy ebben a színes labirintusban ugyan gyalogosan lehet közlekedni, de a turisták túlnyomó többsége térképpel a kézben is jó párszor összezavarodik, nem történt ez velem sem másképp.
Úgy döntöttem, nem sietek le a tengerpartra, a kikötőbe, a legmagasabb dombokkal és az onnan élvezhető panorámával kezdem az ismerkedést. Ezért pár megállóval korábban leszálltam a buszról, hogy annyit azért ne kelljen majd felfelé kapaszkodni.
A borús idő ellenére is páratlan volt a látvány, az évente több millió tonna árut megmozgató kikötő, az öbölben úszó hatalmas teherhajók, utasszállítók, vitorlások, halászbárkák, csónakok. A kikötő nyüzsgő élete, a daruerdők sokasága, a konténerhegyek…
Látszottak a nagyobb terek, a magasabb viktoriánus kori társasházak, szállodák, az új, modern csillogó épületek, luxushotelek…
Úgy számoltam, a város meredek, kanyargós utcáin leereszkedve, valamikor délutánra érek le a partra, a mellette lévő főtérre, és szemlélhetem meg mindezt közelről is.
„Valpo” kikötőjének különlegessége már az indiánok, később a spanyolok számára is nyilvánvaló volt, egy természetes öbölről van szó, amelyet három oldalról véd a szárazföld, a dombok, hegyek karéja, és csupán egy irányba, észak felé nyitott. Már a 16-17 században lehetett volna a világ egyik legforgalmasabb, legfontosabb kikötője, ám létezett egy nagyon fontos regula is: kizárólag a spanyol hajók használhatták és élvezhették természetes adottságainak előnyeit.
Ennek köszönhetően a spanyol gyarmati uralom lerázása és Chile függetlensége kikiáltásának évében, 1818-ban a városnak mindösszesen hatezer lakosa volt.
Amikor viszont a kikötő megnyitotta kapuit a nemzetközi kereskedelem előtt, elképesztő fejlődési pályát leírva az évszázad közepére már a világ egyik legfontosabb hajózási, kereskedelmi gócpontjává, Európa, Amerika, Ázsia és Ausztrália és Óceánia forgalmának, kereskedelmének megkerülhetetlen sarokpontjává vált. Még ha nem is Valparaísó volt a végleges úti cél, vizet, élelmiszert, szenet tanácsos volt itt felvenni.
Vagy csak úgy eltölteni egy kis időt, mert az évszázad végére a város lakossága meghaladta a százötvenezer főt, és addigra már a világ egyik legfelkapottabb helyévé vált, a nemzetközi elit számára ekkor épült az elegáns szállodák sokasága. A neve mellett pedig a „Csendes-óceán gyöngyszeme”, vagy a „Csendes-óceán égköve” jelző szerepelt.
Ezt az első aranykort két esemény zárta le.
Az egyik az 1906-os nagy földrengés, amely után a város egy részét újjá kellett építeni. A másik a Panama-csatorna 1914-es megnyitása volt, amelynek köszönhetően a hajók már a panamai földhidat átvágó csatornán keresztül haladhattak útjukra, Valparaísó kikerülésével.
De szerencsére megérkezett a második aranykor, mégpedig a jelenlegi. A belvárost 2003-ban nyilvánította a világörökség részévé az UNESCO, méltán, hiszen ilyen tarka, színes, érdekes városrészeket, utcákat, házakat a világ kevés táján lát az utazó.
Hát ezeken a dolgokon gondolkodtam a dombok tetején, azok közül is az egyik legmagasabb, a Florida-domb tetején, ahol a Nobel-díjas chilei költő, Pablo Neruda háza állt. A kertben jacaranda fa virágzott, a kilátás lenyűgözött. A turisták általában nem szokták kihagyni a Neruda-házat, a benne üzemelő múzeumot - hiba is lenne.
„Valparaíso nagyon közel van Santiagóhoz. Épp csak a borzas hegyek választják el tőle; csúcsaikat – akár az obeliszkek – nagy, ellenséges és virágzó kaktuszok borítják. És mégis valami teljesen meghatározhatatlan távolság választja el Valparaísót Santiagótól. Santiago rab város: hófödte falak veszik körül. Valparaíso ezzel szemben a végtelen tenger, a zajos utcák, a gyerekek tekintete felé nyitja meg kapuit.” – írja a költő Valparaísó csavargója című művében.
Eredeti neve Neftalí Ricardo Reyes Basoalto volt, a Neruda nevet Jan Neruda, cseh író tiszteletére vette fel. És ugye, ezzel már itt is vagyunk Közép-Európában…
Az 1904-ben született költő chilei diplomata is volt, Rangoonban (a mai Mianmar fővárosában), Barcelonában, Madridban, Párizsban, Mexikóvárosban volt konzul, hazatértét követően már vagyonos emberként vásárolhatta meg a szép házat.
A baloldali, kommunista, a Szovjetunió által Nemzetközi Lenin-békedíjjal kitüntetett művész nevét iskolás koromtól kezdve ismertem, hiszen a szocialista táborban jó sajtója volt, rengeteg műve, kötete megjelent, sokat hivatkoztak rá, lehet, sokaknak ismerősnek hangzik életrajzi kötetének címe: „Bevallom, éltem”.
Az Allende-rendszer lelkes támogatója volt, és 1973-ban halt meg, pár hónappal Pinochet tábornok hatalomátvételét követően. Bár halálát sokszor megpróbálták összefüggésbe hozni a politikai változásokkal, a diktatúrával, ám Neruda természetes halállal halt meg 69 évesen.
És hogy kerek legyen a történet, Augusto Pinochet meg Valparaísóban született 1915-ben. Ezért van például a chilei parlament épülete a főváros helyett a Csendes-óceán partján lévő városban, Pinochet költöztette ide.
Még egy kicsit elidőztem a ház teraszán, majd a legfelső emeleti nyitott ablakánál, néztem a kikötőt, a hajókat, a várost, a jacaranda fát. Neruda írt egyébként a Valparaísó életében törvényszerűen megismétlődő nagy földrengésről is. „Valparaíso néha megrázza magát, mint egy sebesült bálna. Inog a levegőben, haldoklik, meghal és újjáéled…”
Egyébként 1971-ben is volt egy komoly földrengés. A legutolsó számottevő meg 2016-ban, szóval itt együtt kell élni a földkéreg mozgásával.
Nagy nehezen búcsút tudtam mondani a panorámának és elindultam lefelé a színes városrészek, utcák, házak, falak, sőt lépcsők, villanyoszlopok színorgiájában.
Ez a dolog egyébként onnan ered, hogy a palából, fából készült épületeket védeni kell a sós tengeri levegőtől, példának okáért vastag festékréteggel. A gazdagabbak házainál, villáinál a visszafogott, pasztellszíneket használták, ezek voltak a drága festékek.
Az élénkebb színű festékek olcsóbbak voltak, így a kevésbé tehetősek, vagyis a túlnyomó többség, ezzel szigetelt. Ráadásul nem is tudtak egyszerre elegendőt venni, egy színből például csak a falakra, vagy csak az ablakokra, ajtókra jutott. Amikor később ismét volt pénz a vásárlásra, az addigi színek már elfogytak, így újabbak kerültek fel a falakra és egyéb felületekre.
Megjegyzem, Valparaíso színorgiája ennek ellenére nem csiricsáré, nem ízléstelen, pont úgy jó, ahogy van. Ezt a látogatók, a turisták is így gondolták és tetszett nekik a látvány.
A helyiek pedig azt mondták, ha lúd, legyen kövér.
És ma már az ingatlanok, a fal- és egyéb felületek tulajdonosai, a szállodák, hotelek, éttermek, kávézók üzemeltetői rendelik meg a chilei, vagy a más országokból érkező városi művészektől az alkotást. Fizetnek érte és a festékeket is megveszik.
Haladtam az óceán felé, lefelé, és minduntalan meg kellett állnom, fotózni.
Pedig ugye a dombok tetejéről a vízig alig pár kilométer a távolság, vagyis a partszegély keskenynek nevezhető. Nagyon jellemző, hogy az öböl egy sekélyebb részét feltöltötték, hiszen kellett a hely a városközpont kiépítéséhez, mert Valparaísónak természetesen már van modern része is.
De nem csupán a színek, hanem a meredek utcák nagy a szintkülönbsége, a különleges terepviszonyok áthidalására alkalmazott kreatív megoldások miatt is szüntelen meg kellett állni.
Lefelé haladva azon gondolkodtam, hogy Valparaíso esetében nehéz lenne kiválasztani, hogy az óváros melyik része, melyik dombja az érdekesebb. Mindegyikben volt valami egyedi. Ahol elvileg nem volt panoráma, ott a szubtrópusi virágok dobták fel a környezetüket.
Ugyancsak nehéz lett volna választani a különböző utcák, kis éttermek, bárok közül is. Valparaísó éjszakai élete egyébként legendás, bár nem árt óvakodni, komoly veszély nincs, elsősorban a zsebesek okozhatnak bosszúságot a hangulattól (is) feldobott turistáknak.
Megálltam egy szép kilátórésznél, rengeteg ilyen volt a városban, de az északi részre, a dokkokra, a magasabb házakra innen jól rá lehetett látni. Valparaíso fontos szerepet játszott az úgynevezett salétrom-háborúban, ami pedig egy ízig-vérig dél-amerikai sztori.
Ha ránézünk Chile térképére, hát az bizony látszik, hogy meglehetősen mesterséges államalakulat, hogyan is lehetne másképp ez egy észak-déli hosszúságban négyezer kilométeren elnyúló ország esetében? A függetlenség kikiáltásának évében, mint tudjuk, 1818-ban, Chile területe a jelenlegi területének mintegy egynegyede volt, a jelenlegi központi részt foglalta magába.
Aztán szépen gyarapodott az a terület, először délnek indultak a chilei csapatok, és a Csendes-óceán és az Andok közti partszegélyen sikeresen eljutottak egészen a Tűzföldig, jelentős területeket meghódítva. A jelenlegi ország háromnegyede abszolválva. Ekkor észak felé vették az irány, a jelenlegi ország területének északi egynegyedéért azonban háborúzni kellett Peruval és Bolíviával. 1879-et írtunk.
Peru, Bolívia szintén igényt tartott a kérdéses területekre, sőt, Bolíviának húsbavágó kérdés volt a csendes-óceáni tengeri kijárat. (Megjegyzem, Chile egyik elsőszámú idegenforgalmi látványossága, a világhírű Atacama-sivatag akkor bolíviai fennhatóság alatt állt.)
Chile azonban Perutól és Bolíviától is elvette a kívánt területeket, az ürügy a puskapor-gyártáshoz elengedhetetlen salétrom-bányák tulajdonjoga volt.
A katonai siker oka? Chilében rengeteg német telepes élt, közvetítésüknek köszönhetően a hadsereget Poroszországból érkezett tisztek képezték ki. A hadi eredmény önmagáért beszél.
Senki ne gondolja, hogy a hajcihő akkor és véglegesen lezárult. 2015-ben ugyanis a Hágai Nemzetközi Bíróság kimondta az illetékességét a nemzetközi határ- és jogvitában és jelezte, döntést fog hozni az ügyben. Peru és Bolívia ugyanis a mai napig nem nyugodott be a Csendes-óceán partján fekvő területek elvesztésébe. Bolívia nem is kérne olyan sokat, csupán egy kis folyosót a tengerpartra. Ennek gazdasági előnyei egyértelműek.
A bolíviaiaknak egyébként annyira fájdalmas ez a háború, hogy minden évben megrendezik a bolíviai flotta ünnepét, pedig már sem hajóhaduk, sem tengeri kijáratuk nincs.
Hát, akkor a kilátó és egy kis dél-amerikai történelem után érjünk le végre Valparaíso központi terére, ennek neve Plaza Sotomayor.
A modern Valparaíso szíve a Sotomayor-tér, de még ennek központjában is salétrom háborúban elesett chilei tengerészek hősi emlékműve áll. Volt ugyanis a tengeri csaták során egy olyan pillanat, amikor a perui hajóhad túljárt a chileiek eszén.
Míg a chileiek délen keresték az ellenséget, északon, Iquique kikötőjénél csak két régebbi, faépítésű hadihajó őrizte a környéket. Az egyik nap megérkeztek a perui tengerészet akkori legmodernebb rombolói.
Ez valóban az a csata volt, amely már a kezdetek kezdetén eldőlt, a chilei tengerészek hősi halált haltak. De csodával határos módon, előtte képesek voltak elsüllyeszteni a perui zászlóshajót, a perui flotta legértékesebbjét.
Az emlékművet folyamatosan turisták, és iskoláscsoportok látogatják.
A Plaza Sotomayor impozáns épületeinek nagy része közhivatal, de a Viktória királynő szálloda 1902-es megépítése óta (azaz, Pablo Neruda kortársa) zavartalanul működik.
Nekem ez az épület tetszett talán legjobban, mert megkímélték a régi oszlopokat, homlokzatot, és szervesen beillesztették az újba.
Lesétáltam a kikötőig. Ide készültem a dombok tetejéről és az utazási rutinnak betudhatóan, tényleg az előzetes kalkulációnak megfelelően a kora délutáni órákban láttam meg közelről a magasból már korábban szemrevételezetteket.
A kikötő Dél-Amerika egyik legfontosabb kikötője, innen indul Európába a chilei gyümölcs, bor, hal. A chileiek egyébként - tapasztaltam - büszkék a gazdaságukra, és való igaz, míg Argentína, Brazília, Bolívia, Peru, Ecuador és a többi latin-amerika állam nem egyszer küszködik, Chile még akkor is megbízhatóan teljesít.
Úgy gondoltam, akkor most elmegyek Viña del Mar üdülővárosába, pár kilométerre van, és homokos tengerpart, valamint a varázslatos Csendes-óceán fog várni.
De melyik képpel is búcsúzzak Valparaísótól?
Ezt választottam, ezt a panorámát, a zöld templom a német evangélikus templom, mert Valparaísóban ilyen is van. A közeli képen meg az is látszik, hogy a templommal szomszédos épületen is ott vannak a falfestmények.
P.S.: Eddig tartott az eredeti riport, az evangélikus templom utolsó két képével. Ám egy kedves olvasó jelezte, szívesen megnézne több képet is az eredetileg közölt 39 képnél. Beláttam, igaza van, és elkezdtem ismét válogatni. Kitűnő ötletet kaptam, mert tényleg még jó pár képnek itt volt a helye. Tehát e riport alján még közlök 20 képet. Mindig az olvasók bölcsességére kell hagyatkozni.
Az újabb húsz kép.
