Feltárult a három tűzhányó övezte tó csodálatos panorámája. Leszálltam a csirkebuszról.
Azért hívják így, mert az indiánok az égvilágon mindent szállítanak ezeken az Egyesült Államokból származó, leselejtezett iskolásbuszokon. Így például csirkét is visznek a piacra.
Az Atitlán-tó kisebb a Balatonnál, csak húsz kilométer hosszú, a legnagyobb szélessége tíz méter. Viszont nagyon mély, 300 méter.
És magasan fent van a hegyekben, 1500 méteren.
Három gyönyörű vulkán található a partján, Toliman, Atitlán és a San Pedro, mindegyik jóval magasabb háromezer méternél.
A Toliman és a San Pedró kihűlt vulkánnak számít, ezzel szemben az Atitlán aktívnak nevezhető, 1853-ban tört ki utoljára és ez bizony ez a másfél évszázadnyi csend semmit nem jelent ebben az iparban, a vulkán bármikor újra kitörhet.
Maga a tó egy negyedik vulkán beomlott krátere, ahol összegyűlt a víz. Maga a kitörés több mint nyolcvanezer évvel ezelőtt történt.
A tó körül tizenkét maja indiánfalu található, amelynek lakói három maja nyelvjárást beszélnek. Bármenyire is meglepő, ezek a nyelvjárások olyannyira eltérnek egymástól, hogy könnyebb nekik közvetítő nyelvként a spanyolt használni.
A tizenkét part menti település közül a legnagyobb az északi oldalon található Panajachel, több mint tízezren lakják, ez a turisztikai központ, elsősorban itt vannak szálláshelyek, éttermek. Kikötőjéből indulnak a kis hajók a déli part településeire.
Állítólag Panajachel városkájában alakult ki az első, az Egyesült Államok területén kívüli hippi kolónia. Volt is gondjuk velük a helyieknek, megugrott a kábítószer-fogyasztás. Ám a guatemalai polgárháború miatt a hippik elköltöztek, így a hely napjainkban elég csendes és nyugodt, turisták nézelődnek az utcákon, esznek az éttermekben, hajókáznak, kajakoznak a tavon.
A guatemalai polgárháború a hetvenes években fordult nagyon véresre, 1996-ban ért véget.
A lakosok zöme indián. Guatemala talán Közép-Amerika legindiánabb országa, ugyanis itt kevesebb spanyol telepedett le, mint a környező országokban és kevesebb afrikai származású rabszolga is került ebbe a régióba.
Mint említettem volt, három, rokon, ám mégis eltérő nyelvet beszélő indián népcsoport telepedett le a tó körül. Falvaik többségét - a spanyolok megjelenése és térítése után - a keresztény apostolokról nevezték el (San Pedro, San Pablo, San Marcos, San Juan, San Pedro…
Az Atitlán-tó nagy szerencséje, hogy a Panajachel-lel szemben, a tó túloldalán fekvő falvak közúton jóformán elérhetetlenek, hajóval érdemes megközelíteni őket. Így a tömegturizmusnak természetes korlátai vannak. Pontosabban, amíg például az egyik faluba hajóval félóra az út, addig közúton közel három óra, és hatvan kilométert kell kanyarogni a szerpentineken.
A falvak mindegyikére jellemző, hogy meredek hegyoldalakon találhatóak, így nagy szállodákat sem lehet ide építeni.
A maják kicsit olyanok, mint a kínaiak. Megmagyarázom. Megfigyeltem, hogy a Magyarországon élő kínaiak nem foglalkoznak a fehér emberrel. Eltűrik őket. Ettél, vásároltál egy kínai vendéglőben, egy kínai boltban, köszönik, de látszik rajtuk, hogy a legkevésbé sem foglalkoznak veled.
Így vannak a maják is. Mindent árulnak az égvilágon, a piacon, a kézműves boltjaikban, az elképesztő színű ruhákat áruló üzleteikben, de ők sem foglalkoznak a fehér emberrel.
A maja civilizáció virágkora az 5. és 9. század között volt. Az 5-7. században bőségesen esett a csapadék. Hogy miért? Nem tudni, az éghajlat- és klímaváltozással foglalkozó tudósok sem tudják. A bőséges csapadék jótékony hatással volt az élelmiszertermelésre és a népesség növekedésére.
Aztán elzárultak az ég csatornái, kezdődtek az aszályos időszakok. A fénykor még tartott, de már zavar mutatkozott ez erőben. A 8-9. században az addig erőteljes, magabiztos maja államok, városok egymás ellen támadtak. Ennek legfőbb oka, hogy fogyóban volt a víz.
Közeledett a katasztrófa, amit csak ideig-óráig, százötven-kétszáz évig lehetett elodázni. A helyzet folyamatosan romlott, a vízkérdést az égből jövő utánpótlás nélkül immár nem lehetett megoldani.
Amikor nálunk Szent István megszilárdította a hatalmát, a maja népesség kezdte elhagyni saját területeit az egyre inkább elviselhetetlenné váló aszály miatt.
A maja városok ezer évig az őserdő zöldjébe süllyedtek.
A titokzatos népről a mai napig sok a találgatás, még a nyelvüket sem sikerült megfejteni. Kevesebb, mint húsz évvel ezelőtt találtak egy pár ezres törzset a guatemalai őserdőben, amely a maják eredeti, szent nyelvét beszéli, amelyet a klasszikus korban használtak.
Nem tudom, mire jutnak vele a tudósok.
A maja írásjelek egyharmadát a mai napig nem fejtették meg, azt viszont már megállapították, hogy az egyiptomi hieroglifák és a maja írás között strukturális hasonlóságok találhatóak.
A maják a csillagászatban és a matematikában messze megelőzték Európát, már a római birodalom bukását követő időszakban ismerték az égitestek mozgását, a napéjegyenlőséget, és a maja városok a legfényesebb csillagok térképe alapján helyezkedtek el, naptáruk pedig sokáig a legpontosabb naptár volt.
Természetesen, hajóval átmentem a déli part településeit is megnézni. Barátságosak voltak a hullámok, szép volt az engem övező kékvilág, zöldvilág.
A vízen szikrázott a fény, a felhők megakadtak a vulkánok tetejében, a falvak házai fehéren csillogtak a meredek hegyoldalak óriási lávatömbjei között meglapulva.
Csendben ültem a hajó padján, és azt kívántam, minél tovább tartson az út.
Végül is megérkeztünk, kiszálltunk. Egy golden retriever napozott a mólon. Megsimogattam, és eszembe jutott egy Magyarországon tevékenykedő, mindig éhes, Elza névre hallgató arany retriever.
Sétálgattam a kicsiny maja falu utcáin, a gyerekek nagyokat nevettek rám, az okos kis fejükkel tudták, hogy a turista pénzt hoz a szüleiknek. Meg nekik is, sok kis ügyes árus tüsténkedett körülöttem.
Az egyik kicsiny vendéglőben nagyon jó tojásrántottát kaptam.
Guatemalában mindenhol gyönyörűek a színek, a rántotta után kicsit gyönyörködtem a virágos utcákban, majd újra hajóra szálltam.
A következő faluban leginkább több férfit is láttam a maják hagyományos ruhájába öltözve. Ez azért meglepő, mert a népviseletet manapság már túlnyomórészt csak az asszonyok hordják.
A férfiaknál a farmernadrág, a farmering az általános.
Meglepetés volt, hogy Lago Atitlán falvaiban betiltották a műanyag szatyrokat, a szívószálakat, a műanyag ételhordókat, és manapság már papírba, banánlevélbe csomagolnak mindent.
Bármerre sétált az ember, a meredek utcák mindig a tóparton értek véget, ha megfordultam bármelyik utcán, a házak között megvillant a Lago Atitlán kékje, és fent a magasból mint óriási uralkodók, a vulkánok néztek le a kicsiny falvakra.
Elindultam a kikötő felé, és néztem az előttem haladó, népviseletbe öltözött maja asszonyt, aki a fején vitte a portékáját.
A ikötőben még csináltam két fotót, aztán hajóra szálltam, visszamentem az északi partra, buszjegyet vettem és utaztam tovább északra. A közép-amerikai túra még távolról sem ért véget.
