Mert az a busz az Estrella de Oro társaság Mexikóvárosból érkező menetrendszerű járataként közlekedett, ám valóban én voltam rajta az egyedüli utas. Jó tanács utazóknak, korán kell kelni, korán elindulni az egyik helyről a másikra, így egyrészt, ha valami gikszer történik (mert az többnyire történik), akkor nem sötétedés után érkezünk meg egy ismeretlen városba.
Másrészt meg egyedül ül az ember egy nagy hodály buszon. Nem is akarták elindítani, fél órás késéssel vágtunk az útnak. A sofőr adott szendvicset, ásványvizet, egész jó hangulatban érkeztem meg a hegyek között fekvő Ezüstvárosba.
Történetének megértéséhez pár dolgot érdemes tudni Mexikó meghódításáról.
1519-ben a Yucatán-félszigeten partraszálló Hernando Cortezt és csapatait a lovaktól, az ágyúktól és Quetzalcoatl főisten visszatérésének lehetőségétől megzavarodott aztékok szívélyesen fogadták.
Quetzalcoatl a tolték mitológia főistene volt, az aztékok tőlük vették át a tiszteletét, és ők is úgy tartották, a Tollaskígyó-isten áll legközelebb a Naphoz, neki köszönhetik a tudományokat, az erkölcsöket, a törvényeket. A legenda szerint egy idő után Quetzalcoatl, a fehér bőrű Tollaskígyó-isten követőivel elhajózott keletre, de búcsúzóul megígérte, egyszer visszatér.
Hernando Cortez fehér bőrével, átható tekintetével, könyörtelenségével pont úgy nézett ki, ahogy az aztékok a visszatérő istent elképzelték.
Csupán az zavarta őket a keletről érkezett istenekben, hogy azok az arany és az ezüst láttán gyakorlatilag kivetkőztek magukból. Semmi sem volt elég nekik. Az aztékok által a világ legszebb dolgainak tekintett virágok és madarak egyáltalán nem érdekelték őket, ráadásul nem titkolt undorral tekintettek a piramisokon végzett emberáldozatokra, az obszidián késsel kihasított és a mellkasból kitépett emberi szívekre. Csodálkoztak is az aztékok, sem a virágok, madarak, sem a még remegő, forró szív, csak az arany, az ezüst…
A mai Taxcót Cortezék alapították. Addigra már elpusztították az azték államot.
Kiszálltam a „különbuszból”.
Taxco egy hegyre épült, a felfelé vezető meredek, kanyargós utcácskák, jellegzetes piros cserepes házai, templomai, ezüstműves műhelyei, manufaktúrái úgy tűnt, semmit sem változtak az évszázadok alatt.
A boltok megmunkált ezüsttárgyakban tobzódtak, a bejároknál hatalmas ezüsttálak lógtak a falakon.
Gyors fejszámolásokat végeztem, tényleg jó ára volt a mexikói ezüstnek, de hát hol máshol legyen az, ha nem itt? Szerencsémre, soha nem voltak ékszereim, nem gyűjtöttem aranyat, ezüstöt, és nem is tartottam jó ötletnek ilyen értékek magammal való hurcolását mexikói csavargásaim során.
Az aztékok is tisztában voltak egyébként a hegyek gazdagságával, valamennyi ezüstöt ki is termeltek, ám az európai bányaipar akkoriban jóval előrébb járt és az öreg földrész ismert valamit, amit az indiánok nem.
Ismerte a vasat. Az indiánok legnagyobb döbbenetére a spanyoloknak annyi vasuk volt, hogy még a csatalovaik patájára is jutott.
Mindenestre megkezdődött a termelés, a spanyolok évente kétszer indították arany- és ezüstgályáikat az Ibériai-félsziget felé, az ezüst nagy része Taxcóból származott.
A spanyol gályák útja leginkább a mindenkori angol uralkodóknak dolgozó angol kalózok miatt volt veszélyes, akik szintén vállaltak kockázatot. Ha a spanyolok kezére kerültek, szerencsésebb esetben azonmód felakasztották őket, rosszabb esetben karóba húzás, vagy máglya lett a vége.
Ám ha sikerrel jártak, a nincstelen angol bandita gazdag emberként és miként arra volt több példa is, akár lovagi cím birtokában élhette életét egy szép közép-angliai udvarházban.
A nemesfémek nagyobb része egyébként a spanyol grandok, hidalgók, papok fényűzéseire ment el, brüsszeli csipkére, meisseni üvegre, francia manufaktúrák luxuscikkeire, angol műhelyek termékeire, így valójában Németalföld, Franciaország, Anglia profitált az egészből. Mivel a beérkező gazdagságot a spanyol vezetők nem az ország fejlesztésére, modernizálására fordították, a gyarmatbirodalmat csupán addig tudták fenntartani, míg a hadsereg, a kasztíliai gyalogság a világ legjobbja volt, de a 18. század első felében már itt is egyértelműen megmutatkoztak a gondok.
Az amerikai földrészről beáramló gazdagság a ma Spanyolországában elsősorban a csodálatos templomokban mutatkozik meg, akadnak olyan városok, ahol minden második utcában egy gazdagon kivitelezett és díszített templomban gyönyörködhetnek a helyiek és a turisták.
És természetesen, a hajdani gazdagság a gyarmatbirodalom egykori városaiban mutatkozik meg, Taxcóban meg különösen, hiszen több szerencsés körülmény folytán kiemelkedett várostársai többsége közül.
Egyrészt a környező hegyekben voltak a leggazdagabb ezüstbányák, és Európából ideérkeztek a legjobban képzett sápadt arcú mérnökök, akik ráadásul még emberségesen is bántak az indián munkásaikkal.
Itt kell megemlíteni José de la Borda nevét, a kitűnő mérnök a legjobbkor ért ide, mert a telérek első kimerülésének jelei már a 18. században kezdtek megmutatkozni. José de la Borda új és hatalmas bányák sokaságát nyitotta meg, ilyen volt például a Pedregal, az El Coyote, a San Ignacio és a Cerro Perdido.
Hamarosan a mexikói alkirályság leggazdagabb emberévé vált, ám vagyona nagy részét a város fejlesztésére fordította, ő építette Taxco egyik szimbólumát, a Szent Piroska-templomot, mondván, ha Isten ad Bordának, Borda is ad az Istennek. Feljegyezték róla, hogy sokat javított indián munkásai életkörülményein is.
Aztán az új bányák is kezdtek kimerülni a XX. század elején, ám az addigra fogalommá vált Taxcónak ismét szerencséje volt, megérkeztek a turisták. Így lettek éttermek, kávézók, bemutató műhelyek és a helyiek a város és az ezüst történetét már ezeknek a legújabb látogatóknak mutatták és mutatják be a mai napig, de készítenek már kerámiákat, szőtteseket és más népművészeti terméket is.
Sőt, van még egy csavar a történetben, a taxcóiak azt az okos tanácsot kapták egy csendes amerikaitól, hogy az indián motívumokat felhasználva, egyedi ezüstékszereket tervezzenek. A mai napig ezt teszik, a város kétszáz műhelyében.
Ennyi élmény után megnéztem még a Borda-házat, az Alkirályság Művészetének Múzeumát, majd megpihentem a Szent Piroska-templom (Santa Prisca) melletti árnyas főtéren.
A Szent-Piroskát 1751 és 58 között építtette José de la Borda, az épület, a tornyok díszítése, a kőindák és levelek olyan hatást keltenek, mintha nem is kőből, hanem fából épültek volna a templom egyes részei.
Ennek az építészeti stílusnak külön szakkifejezése van, churrigureszknek mondják, a késő barokk buja gazdagságú stílusa, amely szerette zsúfolni a növényi és egyéb díszítő elemeket, szerette a csavart oszlopokat, a hullámzó homlokzatokat.
Bent szobrok, domborművek és egy szép kupola kötötték le érdeklődésemet.
Felmentem a város, a hegy legtetejére, korábban nem jártam Taxcóban, de tudtam, itt lesz egy jópofa kiülős hely, ahol a város állítólagos találmányát, a Margarita-koktélt is meglehet kóstolni. Így is lett, az ilyen dolgok sokszor bejöttek már utazásaim során.
A Margarita tequila-alapú koktél, de a pohárba előbb jeget kell tenni, hogy azt lehűtse, és kell egy kis só is pohár szélére, az a citrom vagy a lime levére tud odaragadni.. Ezután jöhet a tequila és tetszés szerint vagy triple sec, vagy cointreau. A következő fázisnál is szabad a választás, citromlé, illetve lime leve is tölthető hozzá, a végső fázis az összerázás, és kész is az Ezüstváros újabb kincse.
Nehezen vettem rá magam, hogy a hegy tetejéről elinduljak a lenti buszállomásig. De várt a Csendes-óceán és Acapulco. Az óceánt korábban már láttam Salvadorban, Acapulcóban még nem jártam.
