Bár a területen később lakó népek valóban csak találgattak az olmékokról, valamennyien rettenetesen tisztelték ezeket az elődöket és azt, amit azok maguk mögött hagytak. Az aztékok egyenesen úgy gondolták, itt azok az emberek laktak, akik az Istenek útját birtokolták és maguk is azzá váltak. Ezért adták neki a Teotihuacan nevet, amely azték nyelven annyit jelent, hogy az Istenek Városa.
Ki ne vágyott volna egy ilyen, rejtélyekkel övezett ősi városba? Mexikóvárosban gyorsan elintéztem a szállást, az Izabella Királynő szállodában kellemes meglepetés fogadott, tágas, nagy szobát kaptam. Köszöntem és nyakamba szedtem a lábam. Teotihuacanba persze idő volt eljutni, mert Mexikóváros olyan óriási, hogy félórát, háromnegyed órát is lehet utazni a buszokon úgy, hogy az eltelt idő ellenére tulajdonképpen alig kerültél közelebb a célodhoz.
Végül leszállhattam a buszról és az utolsó párszáz métert gyalog, kaktuszokban gyönyörködve tehettem meg.
Az ősi város egyik szélén Nappiramis, a túlsó végén a Holdpiramis áll, a buszállomás a Nappiramishoz volt közel. A két építményt mintegy háromkilométernyi hosszúságú út, a Halottak Útja köti össze. A Halottak Útja szelte át a várost, jobbról-balról ide futottak be a szabályos rácsszerkezetet alkotó utcák, melyeket olyan mértani pontossággal húztak meg, mint például Manhattan északi részén a 19. században.
Az út két oldalán templomok, paloták, lakónegyedek voltak. Teotihuacan fénykorában, az 1. és az 5. század között, kétszázezer lakosú lehetett.
Az első dolgom a Nappiramisra történő feljutás volt, mert a mexikói hatóságok nem szívbajosak: ha adott napon túlságosan sok turista fut össze valamilyen oknál fogva, akkor korlátozzák a feljutást, lezárják a piramist és csak meghatározott számú látogatót engednek fel. Szerencsére nem történt ilyesmi aznap.
A Nappiramis 65 méter magas, szédítő magasság, és pár héttel korábban már volt egy halálfélelem érzésem Guatemalában, Tikalban. Így aggódva néztem a monumentális építményt.
Guatemalában ugyanis a következő történt.
A maja piramisok átlagosan hatvan méter magasak, akad pár méterrel kisebb, pár méterrel nagyobb. A széles kőlépcsőkön felfelé menet azonban a tériszonyos ember meggondolhatja a dolgot, és ha nem bírja, szépen visszaereszkedik.
Kivéve az 5. számú, legmeredekebb piramisnál, amelyhez egy keskeny falépcsőt építettek - éppen a meredeksége okán. Itt az ember megragadja a fakorlátot, nem nagyon tud visszafordulni, mert jönnek mögötte, nem úgy van, mint a hatalmas piramis széles oldalainak kőlépcsőin.
Így felérve majdnem szörnyethaltam. Mint egy gyík, úgy tapadtam a kövekhez, háttal a mélységnek. Odajött egy francia hölgy, megkérdte, hogy jól vagyok-e? Persze, mondtam, ça va, ça va. Hát nem úgy néz ki, mint ha jól lenne, Monsieur, válaszolta.
Azért is készítettem képeket.
Erről a Tikalban történt látogatásról itt olvashat bővebben a www.dravuczpeter.hu oldalon. http://dravuczpeter.hu/amerika/guatemala/guatemala-tikal-felholtan-a-legnagyobb-maja-varos-piramisan
Így aggódva néztem a Nappiramisra felfelé vezető lépcsőt. Meggondolja az ember, igaz? Hatvanöt méteres magasság, öt teraszos szint. Mintegy 240 lépcsőt kellett megmásznom.
A Nappiramist az időszámításunk szerinti első században építették, viszonyításként csak annyit, hogy akkoriban Európában a római birodalom élte fénykorát, abban a században többek közt Augustus, Tiberius, Caligula, Claudius, Nero, Vespasianus császárok uralkodtak.
A hatalmas Nappiramist egy természetes barlang fölé építették, amely ősi vallási szertartások színhelye volt. Az olmékok itt helyezték el áldozati ajándékaikat és az emberáldozásokat is itt végezték el.
A Nappiramis a második legnagyobb az Újvilágban, csak a Cholula városában (szintén Mexikó) lévő piramis a nagyobb. (Amikor egyébként Cortez Mexikóba érkezett, Cholulába csalta a környék azték előkelőségeit és éppen a piramis szomszédságában, háromezret lemészároltatott közülük.)
A Nappiramis két nagyobb szakaszban épült.
Az olmékok a 3. században tovább növelték az első században épített eredeti piramis méretét, és egy nagy oltárt húztak fel a tetejére.
Szakértők egyébként arra figyelmeztetnek, hogy a Nappiramis hamarosan a földdel válhat egyenlővé: ugyanis míg az egyik oldala száraz, a másik fele át van vizesedve, ami mérnöki beavatkozás nélkül könnyen összeomláshoz vezethet.
Az 1971-es ásatások idején a Nappiramisnál egy 100 méter hosszú alagutat, és egy hozzá kapcsolódó barlangot fedeztek fel. A régészek megállapították, hogy míg a barlang természetes geológiai képződmény, az alagutat emberi kéz hozta létre.
A Nappiramis tetején pazarnak mutatkozott a kilátás, a távolban jól mutatott a kistestvér, a Holdpiramis.
A 42 méter magas Holdpiramis két és félszer kisebb a Nappiramisnál, a mérettől eltekintve azonban egymásnak pontos mása a két építmény.
Miért ment tönkre ez a város, miért hagyták el lakói? – tűnődtem a Nappiramis tetején.
Erre nézve szintén sok a találgatás. Teotihuacan felvirágzása és hanyatlása nagyjából az ókori Rómáéval esett egybe. Egykor Amerika legnépesebb városa volt kétszázezer lakóval. Összehasonlításképpen Londonnak csak az 1500-as években volt ennyi lakója.
Miért hagyták itt az olmékok, senki sem tudja. Talán csak végletesen kihasználták a gazdasági erőforrásokat, túlnépesedtek, vagy pusztító aszály tette tönkre a vízrendszerüket, termésüket. Manapság azt gondolják a szakértők, hogy a víz- és élelemhiány miatt felkelés tört ki a városállam uralkodóosztálya ellen, ez vezetett a város elhagyásához, körülbelül a 7. században.
Akad még egy érthetetlen dolog, amikor a toltékok a 8-9. században, még a maják és az aztékok előtt, erre a területre érkeztek, óriási munkával vastag cement- és földréteget húztak a város fölé. Senki sem tudja, miért tették. Radioaktív sugárzás miatt?
Annyi bizonyos, amikor az aztékok a 14. század elején elfoglalták ezt a területet, sem tolték, sem maja nem volt, olmék meg értelemszerűen végképp nem, így kezdődhetett a találgatás.
Bár Teotihuacanban már két évszázada folynak ásatások, még a mai napig számos rejtély áll a régészek előtt. Nem ismert a város eredete, az, hogy lakói milyen nyelvet beszéltek, és hogy mi vezetett a város összeomlásához.
Ismert viszont, hogy lakói tudtak írni és olvasni, ismerték a vonal- és pontszámrendszert, valamint egy 260 napos szent naptárat. A társadalom a mezőgazdaságon, obszidián-bányászaton és a kereskedelmen alapult, továbbá széles befolyása volt Közép-Amerika szerte.
Lenéztem a mélységbe, a Halottak Útjára és leereszkedtem a Nappiramisról.
Nagyon jól mutatott a vallási központot magában foglaló Halottak Útja, a 3 kilométer hosszú, 40 méter széles út. Sok mai kutató szerint Teotihuacan két végpontja, a Nappiramis és a Holdpiramis közötti Halottak Útja egy leszállópálya – űrhajók számára építették.
A Halottak Útja két oldalán templomok romjai sorakoznak. Ezekben a templomokban tárolták az emberáldozatok elszenvedőinek koponyáit. Az áldozatok a piramisok tetején történtek.
Miért tették ezt a közép-amerikai indián népek? Elsősorban a maják és az aztékok, de a tudósok feltételezése szerint az olmékok és a toltékok is emberek ezreinek, tízezreinek mellkasát vágták fel obszidián késükkel, amely a legkeményebb kőzet.
Egyik ok, hogy hitük szerint az istenek saját vérüket adták az emberiség megteremtéséért. Mivel az ember így ajándékba kapta az életet, örökké tartozik az isteneknek – a tartozás fejében pedig rendszeresen emberi vért kell felajánlani.
Másik ok, hogy a közép-amerikai ősi népek szerint a világ történelme öt ciklusra bontható, s mivel ők épp az ötödik ciklus végén élnek, a földi élet bármikor véget érhet. Annak érdekében, hogy ezt a végzetes eseményt az időben minél jobban kitolják, szintén az emberáldozatot tartották a legjobb megoldásnak.
Nézegettem az épületek romjait, a Tollas Kígyó Isten templomát. Őt, az aranykor istenét a maják Kukulkánnak, az aztékok Quetzalcoatlnak nevezték, akit a többi isten száműzött keletre, a tengeren túlra.
A Tollas Kígyó – aki az ábrázolások szerint fehér bőrű és szakállas volt - ígéretet tett arra, hogy visszatér.
A legendának, mítosznak ott van a folytatása, hogy 1519-ben megérkeztek a fehér bőrű, szakállas spanyol hódítók, és az aztékok valóban nagy zavarban voltak. Valóban az aranykor istene tért vissza, ígéretéhez híven?
Quetzalcoatl temploma eredetileg 21 méter magas volt, felületét szabályosan ismétlődő domborművek díszítik, leginkább vicsorgó sárkányfejek.
Elindultam a Holdpiramis felé. Itt a régészek emberi maradványok tömkelegét találták már, és annyi bizonyos, rettenetes vérengzések lehettek itt.
Felmásztam a Holdpiramisra, elégedett voltam a teljesítményemmel. Arra gondoltam, tériszony ide vagy oda, egy nap alatt két piramis.
Majd visszanéztem a Nappiramisra és a Halottak Útjára, és a két szélén elhelyezkedő templomromokra. Látom-e őket még újra?
Aztán úgy döntöttem, nem kell ilyesféle dolgokon gondolkodni. Most itt vagyok és ez a lényeg. Egyébként is, december 31-e van, az év utolsó napja, szépen visszamegyek Mexikóvárosba, zuhany az Izabella Királynő szállodában, kaja valami egyszerű kis kifőzdében, és nekivágok a szilveszteri forgatagnak.
A főváros utcáin már a mexikói polgárok is készültek a bulira. Az emberek sorban álltak az alkoholt árusító boltok előtt. Igen fogyott a tequila.
