De a tibeti közösséget, ahogy Indiában Dharamszalát nevezik, a Kis-Tibetet látni kellett. Azzal kapcsolatban nem voltak illúzióim, hogy találkozhatok-e a dalai lámával, nagyon szigorúan be van osztva az ideje, én pedig csak egy magyar vándor voltam. Pontosabban, a tibeti menekültek mindig kapnak audienciát, a nyugati turisták pedig bízzanak a jó szerencséjükben.
Az eljutásban a szikh főváros, Amritszar első magánszállodájának tulajdonosa segített, a hotelt az apja hozta létre az 1960-as években. Ez volt a legjobb szállásom Indiában, meg is látszott az árán, átszámítva „már” napi négyezer forintba került.
Beszélgettünk, számolgattuk az időt, a kilométereket, Amritszárból jó kocsival öt-hatórányi útra volt Dharamszala. Vagyis, ha hajnali ötkor elindulunk a sofőrrel, délelőtt féltizenegy körül ott vagyunk, és akkor még egy teljes napot lehet eltölteni, elég kora este visszaindulni és éjfél után egy kicsivel újra Amritszárban lehetek.
Osztottam-szoroztam, átszámítva tizenkétezer forintnyi rúpiába került a túra, de az ár-érték és élmény fokmérők alapján úgy ítéltem meg, Himalája, dalai láma, tibetiek, szóval bőven megéri.
Ráadásul hosszúra nyúlt indiai csavargásaim során olcsó kis hotelekben laktam végig, napi két-háromezer forintért. Pont az ilyen kiadásokra takarékoskodtam.
Lehetett volna busszal menni a Himalája felé, de az kilenc-tíz óra menetidő, az átszállások miatt egy teljes éjszakát talpon kell lenni, az indiai éjszakák ráadásul veszélyesek lehetnek az egyedül utazgató, buszozgató fehér embernek.
A sofőröm egy hatvan év körüli, őszbecsavarodott hajú szikh ember volt, hófehér szakállal; már korábban megfigyeltem, az idősebb szikh embereknek is olyan villogó fekete, fiatalos szemük van, mint a huszonéveseknek.
Hamar összebarátkoztunk, nagyon tetszett neki, hogy időnként megállunk fotózni, ahogy egyre-egyre közelebb kerültünk a Himalájához délnyugati „lejtőihez”, amit azért írtam idézőjelben, mert minimum három-négyezer méter magasnyinak saccoltam a havas vonulatokat.
Hamarosan már a szikh úr javasolta, hogy álljunk meg itt, vagy ott, mert szerinte onnan nagyon jó képeket lehet készíteni. Én is lelkesen fotóztam a Himalája havas vonulatait, életemben nem láttam még ilyet, meg is beszéltük, bőven ráérünk visszaérni Amritszárba, jeleztem, a túlórát korrekt módon elrendezzük egymással, így is történt.
De ne szaladjunk előre, Dharamszala, ahogy Indiában hívják, Kis-Tibet felé tartottunk. Az igazi Tibetről magam is csak annyit tudtam, mint bárki más. Hogy a világ teteje, a Föld legmagasabban fekvő sík területe, az átlagos magassága közel ötezer méter magas és kínai megszállás alatt áll, amely következtében már több mint egymillió ember halt meg és tibeti kulturális örökség kilencven százaléka pusztult el.
Személyes tapasztalataim alapján úgy emlékeztem, a nyugati világban ennyi tüntetés, szolidaritási koncert még soha nem volt egy ázsiai ország függetlensége érdekében, és Tibetnek a mai napig nagyon jó a PR-ja. A Nobel-békedíjas dalai láma pedig sokaknak akkora példakép, mint Mahatma Ghandi, vagy II. János Pál.
De ezekbe a gondolatokba azért nem mentem bele szívesen az autó hátsó ülésén, mert azt is láttam, Kína szerepe évről évre jelentősebb a világban, megkerülhetetlen országgá vált, így akarata ellenére lényeges változás nem történhet.
Lassan beértünk Alsó-, majd Felső-Dharamszalába, az előbbi az indiai lakosságé, a felső rész jó tíz kilométerrel beljebb van a hegyekben, és ez a tibetiek, az emigráns kormány központja, McLeod Gandzs-nak is nevezik. Itt él 1959 óta a 14. dalai láma, Tenzin Gyatso.
Elköszöntem a szikh cimborától, megbeszéltük a késő délutáni indulást, és nagyot szippantva a fenyőfák tízezreinek gyantás illatából elindultam körülnézni.
Ami első látásra nyilvánvaló volt, Dharamszala jóval tisztább, mint India más városai. Sőt, európai mércével mérve is rendezett, gondozott várost ismertem meg. A központ a Tsuglagkhang Complex, ez egy buddhista templom-együttes, amely magába foglalja a dalai láma lakóhelyét.
A házat indiai katonák és tibeti biztonsági emberek őrzik, de egész hosszan elbeszélgettem velük, barátságosak voltak, az ideérkező nyugati turisták Tibet-szimpatizánsok.
A komplexum magába foglalja a Namgyal Gompát, amely a szerzetesek központja, itt található még a kínai megszállás áldozatainak emlékműve, valamint a Tibet Múzeum is, amely a száműzetés történetét mutatja be képekkel, videókkal.
És itt található maga a Tsuglagkhang templom, lényegében azt a spirituális szerepet tölti be a száműzetés ideje alatt, amelyet Tibet fővárosában, Lhászában található főtemplom, a Jokhang töltött be eredetileg, utóbbi vallási központot már a 7. században megépítették.
Ami nagyon tetszett még a templomok közül, az 1992-ben épített Kalachakra (Az Idő Kereke) templom volt, csak kívülről lehetett fényképezni.
Dharamszalában jelenleg virágzó tibeti közösség él, rengeteg az iskola, ahol nem csupán a tibeti buddhizmust lehet tanulni, hanem a hagyományos tibeti gyógyítást, asztrológiát, külön meditációs központok vannak, nagyon sok közülük a fenyőerdőkben.
Különösen a tibeti gyógyszerek tetszettek, a Himalájában termő gyógyfüvekből készülnek, akad, amelyik 25-30 félét is tartalmaz.
Megéheztem a nagy erdei sétában, érdekes módon, indiai utam legjobb masaláját egy tibeti étteremben ettem.
Késő délután indultunk vissza Amritszárba, valamikor éjfél után kerültem ágyba. Másnap folytattam a szikh főváros további felfedezését, de ez már az indiai csavargások újabb fejezete.