A Gangesz-partján és Kelet-Indiában tapasztalt mérhetetlen szegénység megdöbbentett. Úgy gondoltam, Agrában, ahol 2007. 07. 07.-én az újkori világ hét csodája közé szavazott, drágakövekkel borított Tadzs Mahal található, és ahová minden évben turisták milliói érkeznek, majd kicsit másképp lesz. A Gangesz-partjáról, Varanasiból induló vonat négy órás késéssel futott be az agrai vasútállomásra, az emberek a földön, a koszban hevertek. Rendben, mondtam magamban, én jöttem Indiába. Éjfélre járt, ideje volt gyorsan eljutni a lepukkant kis hotelbe, India kemény ország az éjszakai bóklászáshoz.
Indiai utazásom első fejezete ott ért véget, hogy a Gangesz-partján, Varanasiban felszálltam a vonatra, az eredeti tervek szerint tizenkét órás utazás után érkeztem volna Agrába. Persze, mivel Indiában leginkább késnek a vonatok, az út tizenhat órásra sikeredett, így mint említettem volt, este nyolc helyett éjfélkor haladtam végig a koszos állomáson.
A riksa árakkal tisztában voltam, körülbelül százrúpiányira volt a hotel, ezért az első ajánlkozó riksásnak azt mondtam, kap kétszázötven rúpiát. Rám nézett, láttam, azt fontolgatja, tud-e többet kérni, de jeleztem neki, több mint a dupláját kapja annak az árnak, amit egy indiai kifizetne neki. Mondtam pár hindi mondatot, mutatta, indulhatunk. A hotel előtt már haverok voltunk, riksa-túrát ajánlgatott másnapra, de azt válaszoltam, úgyis egész nap a Tadzs Mahalban leszek, mert elsősorban ezért jöttem Agrába. Ezt rögtön megértette.
A szervezett turistautak legnagyobb rákfenéje, hogy a feszített programok miatt végighajtanak a káprázatos műemlékeken, örülhetsz, ha egy órányi szabadidőt kapsz az idegenvezetőtől. Ezt a különbséget Egyiptomban tanultam meg, egy ízben Hurghadából szervezett úttal elmentem Kairóba, a csoport ötven perc szabadidőt kapott az Egyiptomi Múzeumban, ahol a világ leggazdagabb egyiptológiai gyűjteménye található. Az idegenvezető azt hazudta, a múmiákat nem lehet megnézni. Dehogynem lehetett volna, csak külön épületrészben voltak, külön jegyet kellett venni. Pár évvel később, saját szervezésű kairói utam alkalmával egy boldog napot töltöttem az Egyiptomi Múzeumban, csak a múmiákban három-négy órán keresztül gyönyörködtem.
De vissza Indiába, Agrába, mert riksa-havertől elköszönve hajnali fél egykor ott álltam a sötét, néma hotel előtt. Csengettem. Senki. Megint csengettem. Egy lélek sem. Szép, tekintélyes ajtaja volt a hotelnek, amint belerúgtam, nagyokat döngött. Ez megtetszett, és perceken keresztül rugdostam az ajtót. Végül megjelent egy álmos srác, de nem problémázott az ajtórugdosás miatt.
Kaptam szappant, törülközőt és egy hatalmas, piszkos hálózsákot. A szoba csak az indiai viszonyokhoz képest volt tiszta. Körülnéztem a lepukkant szobácskában, hirtelen a szokásosnál is jobban hiányozni kezdett a kisfiam, de arra gondoltam, holnap hatkor fürdés, borotválkozás, fogmosás, tiszta ruha, és irány a Tadzs Mahal. Ami nem mellékesen hárompercnyire van a hoteltől. Meg az is végigfutott az agyamon, aludtam én már autópálya-lehajtónál a fűben, vasútállomásokon, benzinkutak padján, és a francia és olasz Riviérán például temetőkben, amikor a kószáló arabok miatt veszélyesnek ítéltem a romantikus tengerparti éjszakázást. (Csak átmásztam a temetők falán, oda senki nem jött utánam.)
Reggel hét órakor már a Tadzsnál voltam, persze, még nem nyitott ki, az árusok, kifőzdések, riksások, teve- és elefánthajcsárok is csak készülődtek. Kerestem egy nyitva tartó étkezdét, amelyiknek nem az utcára nyílt a konyhája. Vegetáriánus levest kértem és a lelkükre kötöttem, hogy tűzforrón hozzák ki, így is történt. Az indiai higiénés viszonyok miatt az első három-négy napon csak tűzforró vegetáriánus leveseket ettem, utána viszont már mindent kipróbáltam egy főszabály tiszteletben tartása mellett, miszerint Indiában az utcán enni szigorúan tilos.
A leves mellé elővettem az útikönyveket. Milliószor megírták, hogy a Tadzs Mahalt Sáh Dzsahán mogul császár építette 1632 és 1647 között, azt követően, hogy felesége, Mumtáz Mahal (a név jelentése: a Palota Kedvence) 1631 júniusában tizennegyedik gyermekük születésekor meghalt. Az elkeseredett Sáh Dzsahán építkezésbe fojtotta bánatát, így született meg az az épület, amelyről Rabindranáth Tagore indiai költő azt írta, hogy „egy könnycsepp az örökkévalóság arcán”.
A mogulok egyébként afgán származású muszlim uralkodók voltak, akik ellen a végveszély láttán az egymással folyamatosan viszálykodó maharadzsák és rádzsák ugyan összefogtak, ám a mogulok jobban értettek a hadvezetéshez, a katonai taktikához, és India egy szörnyű csatát követően 1527 márciusában meghódolt. (Kevesebb, mint egy évvel a mi mohácsi csatavesztésünk után.) Ekkor kezdődött a mogul nemzetség és az iszlám India fénykora, ám hamarosan megjelentek a portugálok, majd az angolok, 1600 decemberében létrejött a Brit Kelet-indiai Társaság, az angolok szép lassan megszerezték a gazdasági, katonai, politikai hatalmat, a mogul birodalom kisebb királyságokra esett szét és a XVIII. században már lényegében a Brit Birodalom és a Kelet-indiai Társaság irányított az indiai szubkontinensen.
Becsuktam a könyvet, kifizettem a levest és elsétáltam a jegypénztárhoz. 750 rúpiába került (egy rúpia négy forint), az indiaiak körülbelül száz rúpiát fizettek a belépésért, de ezt igazságosnak tartottam. A Tadzs Mahal alkotóiról nagyon zavarosak a források, a nevek össze-vissza forognak a szakirodalomban, a művészettörténészek egymást cáfolják, gyakorlatilag annyi a biztos, hogy a vezető építészek között többségben voltak a perzsák, mesteremberek viszont a világ minden tájáról érkeztek.
Elsőként mentem be az épületkomplexumba, amelyet több mint húsz éven keresztül építettek, az építkezésen folyamatosan tizenöt-húszezer ember dolgozott. A hófehér, hattonnás márványtömböket a mintegy háromszáz kilométerrel nyugatabbra lévő Makrana bányáiból, elefántokkal és bivalyokkal vontatták Agrába. A Tadzs fehér márványtömbjeibe az akkori világ összes létező drágakövét, féldrágakövét beépítették, ezeket előbb lecsiszolták, majd a márványba belevésték az ágyukat, gondosan elrendeztek mindent, végül a felületet ásványi csiszolóporral polírozták.
Ezt az intarziatechnikát a reneszánsz Itáliában pietra dura-nak (kemény kő) hívták, és a mesteri összeillesztés, a csiszolás folytán a kőbe illesztett kövek festményhatást keltenek. De ugyanezt a technikát használták a főkapunál is, amelyen Korán-idézetek is szerepelnek.
A jáspist és a zöld nefritet Kínából hozatták, a koralt Irakból, a türkizt Tibetből, a lapis lazulit Afganisztánból, a tigrisszemet Srí Lankából, a malachitot Oroszországból, a karneolt Gujaratból, az achátot Jemenből, de érkeztek további drágakövek, féldrágakövek Perzsiából, Arábiából. Akad olyan intarziás berakás, ahol a karneol harmincötféle zöld árnyalatából rakták ki a virágot.
Sokféle véleményt lehet olvasni arról, hogy a Tadzs mikor is a legszebb, egyesek szerint a felkelő nap fényeiben, mások szerint a ragyogó déli órákon, és ismét mások szerint naplementekor. Úgy döntöttem, utánajárok a dolgoknak, van időm, nem szervezett úttal vagyok itt. Nyitást követően elsőként haladtam át a Korán-idézetekkel is díszített hatalmas főkapun, a csatornákkal és szökőkutakkal négy részre osztott kertben (csár bág) sem álltam meg, hanem egyből a kora reggeli ködben tompán fehérlő márványépületig, a mauzóleumig siettem.
A csár bág egy perzsák által kitalált kert, ahol a zöldfelületeket, a kertet szimmetrikusan szabdalják a vízfelületek, de úgy voltam vele, majd később kigyönyörködöm magam, és e korai órákban megpróbálok olyan fotókat készíteni, amelyeken nincs ember. A bejáratnál kapott fehér zsákocskákat a lábamra húzva mentem fel a lépcsőkön, és elkezdtem dolgozni.
Egyre többen lettek a látogatók, az ég is tisztulni kezdett. Körülbelül kora délutánig fotóztam, majd lementem a kert egyik szélén található múzeum épületéig. Ott viszont arra jöttem rá, hogy az intarziás márványberakásokat nem elég alaposan fotóztam meg. Visszakanyarodtam a főépületig. Ám a fehér zsákocskát már kidobtam azt követően, hogy lejöttem a mauzóleumról, a katonák és a múzeumi őrök pedig jelezték, kénytelen leszek újból jegyet venni, ahhoz jár egy fehér védőhuzat. Ehhez nem igazán volt kedvem, de ekkor az egyik múzeumi alkalmazott előhúzott a zsebéből két kis fehér zsákocskát és a lábaimra húzta, azonmód adtam is neki száz rúpiát, amire felragyogott az arca és a katonák is szélesen elmosolyodtak. Végül megfotóztam mindent, amit akartam.
Másnap elmentem a mintegy negyven kilométerre lévő szellemvárosba, Fatehpur Sikribe, délben viszont a nap kibukkant a felhők mögül és elkezdődött ragyogóan sütni. Siettem vissza a Tadzs Mahalhoz, verőfényes, majd naplementés képet is akartam, amikor a csatornák, medencék vizében visszatükröződik a márványépület. Így hát ismét elkezdtem dolgozni.
A főkapuból készítettem egy kupolás képet, majd ezt követően a Tadzs Mahal két oldalán álló vöröstéglás épületekről, az egyik egy mecset volt, a másik egy vendégház. A mecset és a vendégház egymás tükörképeiként fogják közre a Tadzs Mahalt, a hívők a mecsetben imádkoztak, a vendégházban megpihentek, mindkét épület főbejárata Mekka irányába néz. A négy minaret teljesen egyforma, egyaránt 47 méter magasak.
A kert középpontja a legnagyobb szökőkút.
A Tadzs Mahal mögött a Jamuna folyó található, Sáh Dzsahán ennek túlpartján szerette volna felépíteni a Tadzs Mahal mását, ám nem hófehér makranai márványból, hanem feketéből. Egészen elképesztő látvány lett volna a fehér Tadzs Mahallal együtt, de a császárt saját fia, Aurangzeb letaszította trónjáról és az agrai vörös erődbe zárta. Itt halt meg 1566-ban. Valószínűleg azért sikerülhetett a trónfosztás, mert a császárt felesége halála után csak az építkezések érdekelték, a Tadzs Mahal megalkotása akkori árakon 4-5 millió rúpiába került, ez rettenetesen nagy, államkincstárt megroppantó összeg volt. Ráadásul a császár még Ó-Delhi alapjait is megvetette és a mai indiai főváros területén új fővárost építetett fel, két év alatt, és ez sem lehetett olcsó mulatság.
Sáh Dzsahán és Mumtáz Mahal mauzóleuma tulajdonképpen kenotáfium, vagyis olyan üres síremlék, amelyben nincs test. A császár és felesége a Tadzs Mahal mélyén, egy alagsori szoba betonpadozata alatt nyugszik.
Egészen addig fotóztam, míg a a lemenő napban a Tadzs tükörképe vissza nem tükröződött a vízben, ezt a kötelező fotót én is el szerettem volna készíteni. Aztán hazamentem az ócska kis szállásra, és felkészültem a következő úti célomra, másnap hajnalban ugyanis már Jaipur következett, amelyik a leglátványosabb indiai városok egyike.
