Balira menekülő jávai nemesség ide vagy oda, a kecak-tánc mai koreográfiájának kialakulásában egy német származású festő és zeneszerző, Walter Spies is elévülhetetlen érdemeket szerzett azt követően, amikor a XX. század húszas éveiben előbb Indonéziába, majd Balira érkezett. Igaz, Spies is csak az ősi alapokhoz, a népi hagyományokhoz nyúlt. Ez az ősi alap a sanghjang nevű transztánc.
Willam Blake, a romantika nagy angol költője írja: „Ha az érzékelés ajtói megtisztulnának, minden úgy tűnne fel az ember előtt, amilyen valójában: végtelennek.” Erre kiválóan alkalmas a transztánc, ahol az emberek felvehetik a kapcsolatot spirituális lényükkel. Évezredekkel a sámánok, a „primitív” törzsek után, napjainkban is milliók használják meditációra, fejtisztításra, önismeret-növelésre.
A kecak tánc is egyfajta transztánc, világhírre a Baraka című, 1992-ben készült és Ron Fricke által rendezett kísérleti dokumentumfilm vitte. A kecak, vagy, ahogy másképp is nevezik, a majom-tánc azt az ősi történetet eleveníti fel, amikor Ráma herceg elrabolt és Ceylonra hurcolt feleségét, Szitát próbálja kiszabadítani a démonkirály, Ravana fogságából. A harcban Siva tizenegyedik reinkarnációja Hanumán majomkirály és annak hadserege segít.
A táncot általában ötven-hatvan ember táncolja, de százfős csoport sem ritka. A félmeztelen férfiak monoton skandálása, tapsolással, pusztán a mellkasuk, combjuk ritmikus ütögetésével létrehozott zene az ősi, archaikus rituálék atmoszféráját idézi, és ők alakítják a majomhadsereget. Ezt a táncot zenekari kíséret, a gongok, orgonasípokra hasonlító bambusztörzsek összehangolt ütögetéséből pentaton zenét varázsoló gamelan zenekar kísérete nélkül adják elő, a félmeztelen férfiak kórusának kántálása alapján. A férfiak körben táncolnak, majd leülnek a földre, és felsőtestüket ritmusosan előre-hátra vagy oldalra mozgatják, miközben mindvégig énekelnek. A tánc vezetője valósággal transzba kerül, olyannyira, hogy végül parázson táncol.
Balin a tánc fontos társadalmi jelenség, élő és eleven tradíció, egyetlen fontos vallási ceremónia sem lehet teljes nélküle – elválaszthatatlanul összeforrt a vallási élettel. Az ősök szellemének, isteneknek vagy az ártó erőknek, démonoknak bemutatott felajánlás (a naponta többször bemutatott étel-, füstölő-, virágáldozaton kívül) sokszor zene, árnyjáték vagy tánc formáját ölti. Ilyen formájában a tánc „kapocs”: funkciója a látható és láthatatlan világ, örökkévalóság és múlandóság, élők és a holtak közti kommunikáció, kontinuitás megteremtése. A szükséges harmóniát tükrözi mikro- és makrokozmosz közt, az emberi világ és az univerzum közt.
De nem csak az istenek örömére és a démonok kiengesztelésére táncolnak a balinézek – lehet funkciója, célja az emberek, a közösség szórakoztatása is. A szűkebb közösség, a családok életében is jelen van a tánc, az emberi élet fontos fázisaihoz és állomásaihoz (születés, serdülés, házasság, halál stb.) kapcsolódó események, rítusok kötelező eleme.
A táncosok hagyományosan a falu, a közösség tehetséges tagjai közül kerülnek ki, az istenek előtt, a közösségük jólétéért, szűkebb családjuk, barátaik szórakoztatására, vagy akár a szigetre áramló turistáknak is táncolnak – nekik persze anyagi ellenszolgáltatás fejében.
A duális ellentétek, az egymást kiegészítő pólusok kiegyensúlyozására, az ellentétes erők közti harmónia megtalálására irányuló törekvés lényegi eleme a balinéz kultúrának, és ez a táncban is megmutatkozik. A test felső része, a fej, a beszédes szemek, a magasra felhúzott vállak, a rugalmas karok, a csukló, a hajlékony ujjak mozgása nagyon aktív, expresszív és felfelé törekvő – az istenek, a spiritualitás birodalma felé irányulnak. Ezzel szemben a test alsó fele, a csípő és a hajlított, már-már a földbe gyökerező lábak mozgása inkább passzív, statikus és kontrollált – a démoni világ feletti ellenőrzés szükségességét jelképezik.
A klasszikus balinéz tánc kifejező, impulzív, magával ragadó, izgalmas és erőteljes dinamikai váltások jellemzik. Az hömpölygő, meditatív jellegű jávai gamelánnal ellentétben a balinéz gamelán élénk és változékony.
A kézfej játéka kifejezetten hangsúlyos a balinéz táncoknál, az indiai hatást tükrözi. A balinéz mudrák azonban az indiai kézjelektől eltérően nem hordoznak semmilyen konkrét jelentést, funkciójuk pusztán dekoratív.
A balinéz táncfilozófia alapján a szinvonlas táncelőadásnál három alapfeltételnek kell teljesülnie: wirama, wiraga és wirasa harmóniájának. Wirama a zene ritmusával összhangban lévő precíz és harmonikus mozdulatot jelenti. Wiraga a mozdulat intenzitása és természete, a mozdulat belső harmóniája, a mozdulatok váltakozása. Wirasa a mozdulat érzése – a tánc átélése, a tánc lényegi tartalmának belső megtapasztalása és ennek közvetítése. Vagyis a jó táncos tökéletesen ismeri a zenét és a ritmust, technikailag hibátlanul kivitelezi a mozdulatokat, és képes átérezni és éreztetni a táncot. Fontos, hogy a táncosnak az ábrázolt karaktert, és nem saját, egyéni érzéseit kell felszínre hoznia, megjelenítenie – az önkifejezés ismeretlen fogalmak a balinéz tánchagyományban.