A kambodzsai riksás úrral hamar összebarátkoztunk. Az első kérdése az volt, hogy napi hány dollárt szánsz a szállásra? Kábé tizenötöt, válaszoltam. Negyedóra múlva ott voltunk egy takaros, tízenötdolláros motelnél. A falon aranyos gekkók futkároztak, jók lesznek a szúnyogok ellen, gondoltam.
A kambodzsai riksás úrral megállapodtunk az elkövetkezendő három nap programjában, pontosan tudta, mit szeretne egy turista, megegyeztünk egy méltányos összegben is. Másnap kora reggel már ott várt a szálloda előtt, és kis tálkában hozta a szépen felszeletelt mangót, a felesége készítette. – Te az én ügyfelem vagy – mosolygott meglepett arcom láttán.
Elvileg kerékpárral is be lehet járni Angkort, de olyan óriási, olyan gazdag a legkülönfélébb csodás műemlékekben, hogy szükségesnek ítéltem a motoros riksát. és bár a gyaloglás elkötelezett híve vagyok, ebben az esetben a látnivalók rovására ment volna az óriási távok leküzdése.
Először arra voltam kíváncsi, mit tesz a dzsungel egy elhagyott, egykor milliónyi lakosú várossal. Ezt az egyik khmer uralkodó anyja emlékére épített kolostorban, a Ta Prohmban lehet legjobban megfigyelni, a dzsungel világának harcát az emberi kéz építette világgal.
Itt a hatalmas fügefák szimbiózisban élnek a kövekkel, és a fizikai szabályait meghazudtolva felülről lefelé is képesek nőni. Ha ezeket a fákat kivágnák, az épület nyilván összedőlne.
A fák és a kövek tehát szerelmesen ölelik egymást, a fák gyökerei pedig nem a földbe kapaszkodnak először, hanem a törzs magasabb pontjairól indulnak, és rácsimpaszkodnak az épületekre, majd csak ezt követően folytatják útjukat a talajba.
A Ta Prohm templom-kolostorban forgatták a Lara Croft: Tomb Raider című filmet.
Angkornak fénykorában egymillió lakosa volt, akkoriban Párizs és London ötven-ötvenezer lelket számlált. El lehet képzelni az arányokat. Aztán a maja civilizáció bukását előidéző aszály, a vízlelőhelyek teljes kipusztulása Angkorral is végzett, lakói szintén kénytelenek voltak elhagyni.
Ráadásul ez csupán az egyik elmélet. A másik szerint a sziámi uralkodók, a mai thai királyok elődei intéztek pusztító támadást a 15. században Angkor ellen, ez után történt az elnéptelenedés.
Annyi bizonyos, az 1600 évektől a dzsungel átvette az uralmat, a civilizáció eltűnt, és Angkort a 19. században fedezték fel francia kutatók.
Hogy mennyire nem biztos semmi, jól illusztrálja, hogy a khmerek egy része szerint Angkor sohasem volt elveszett város. Tudták, hogy ott van a dzsungelben, megmaradtak a paloták, a templomok, a falak, még ha a dzsungel nyomban be is tette a lábát az emberek elhagyott birodalmába.
Vagyis, Angkor csak az európaiaknak volt új.
Az egymilliós metropolisz olyan történelmi, kultúrtörténeti értékek sokaságát őrzi a mai napig romjaiban is, hogy felfedezésére egy élet kevés. Még egy tudományos kutató szakmai életét is kitölti Angkor és mindaz, ami csak tudható, ismerhető, kutatható róla.
Így itt az idő nem számít, mert úgysem elegendő. Még szerencsésnek is éreztem magam, hogy három teljes napom jutott Angkorra. Persze, az is semmi, de mégis három boldog nap, rengeteg tanulással.
Az első nap alkonyatkor még elmentem a Phnom Bakheng tetjére, amely Angkor hegyi temploma, a dzsungelben hanyatló nap látványa talán innen a legszebb.
Ide viszont érdemes időbe elindulni, mert minden útikönyv megemlíti, és a hegyi templom kapacitása véges, azaz, csak meghatározott számú turistát engednek fel, a későn jövők lent maradnak, és kimaradnak az alábbi látványból.
Ahogy a nap a dzsungelbe hanyatlott, szépen leereszkedtem a földre és még egy utolsó képet csináltam Phnom Bakheng templomáról, még két teljes napom volt Angkorban, és másnap korai indulást beszéltem meg a kambodzsai riksás úrral.
