Este indult a hajó Ciprusból, Limaszolból, az ember így reggelre ért Libanonba és máris megspórolta egy bejrúti szállás költségeit. Vacsoránál összeismerkedtem egy ausztrál nővel, aki Rómában élt olasz vőlegényével. Kérdezte, mivel foglalkozom. Újságíró vagyok, válaszoltam. Majd korrigáltam: igazából író is vagyok.
Lynn, ez volt a neve, nagyot kacagott, mert az ő vőlegénye is újságíró volt, és következetesen szintén írónak is tartotta magát. Úgy látszik, ez egy újságíró betegség, kicsit mindenki írónak is tartja magát, pedig dehogy van így. Jobb, ha most közlöm a kollégákkal: egyáltalán nincs így.
Mindenesetre, a vacsorát követő nap hajnalán már a korlátoknál álltam és néztem, ahogy Libanon partjai egyre közelebb kerülnek. A bibliai Kánaán, ha úgy tetszik, az ókori Fönícia. Már a legelső utamon éreztem, ez az ország nagy szerelem lesz.
Az is lett. Ha feltettem magamnak a kérdést, a Közel-Kelet melyik városában szeretnék élni, Bejrút és Kairó volt az első válasz. De Bejrút egy kicsit még inkább.
Ezek voltak az első képeim a városról és a kikötőről.
Évezredek múltja, a páratlan műemlékek okán a kicsiny országot - észak-déli kiterjedése csupán kétszáz kilométer, szélessége ötven kilométer, Magyarország is kilencszer nagyobb nála – kompletten a világ örökség részének lehetne nyilvánítani.
Nem hiányzanak a föníciai és római templomok (Jupiter, Vénusz), a nagy kalifák palotái, a keresztes lovagok várai, ősi kikötők (Tyrosz) és hatezer éve óta folyamatosan lakott város (Byblosz); a török fürdők, a karavánszerájok, a bazárok, Baalbeck és Anjar kegyhelyei, Sidon és Tripoli ősi települései. A természeti szépségek: a hat kilométer hosszú Jetta Grotta, a káprázatos cseppkőbarlang. Továbbá: a Beeka völgy, a Kutya folyó.
Libanon hegye, tetején a Szűzanya szobrával, csodálatos panorámájával. Onnan így nézett ki a kikötő és a város.
Gyönyörű a föníciai-tenger kékje, egyedülálló. Ilyen kékségért a Karib-tengerig kell menni, közelebb nincs. (Jó, esetleg még a Cote d’Azur.)
Keresztes lovagok várainak romjai, török fürdők, karavánszerájok, régi épületek francia nyelvű feliratai árulkodnak a viharos múltról.
Az első világháború után Palesztina brit, Libanon pedig – Szíriával együtt - francia mandátumterület lett, a függetlenségét a második világégés után nyerte el.
A hatvanas évek már nagyon szépek voltak, Libanont ekkoriban Kelet Svájcaként, míg Bejrútot Kelet Párizsaként emlegették. Áradt a külföldi tőke, özönlöttek a turisták, akik egyik nap habtestüket a tengerbe fürdették, míg másnap sílécet ragadtak, és iszkiri, fel a Fehér Hegyekbe (Lebanon).
Ígéretes jövő sejlett a cédrusok alatt, mígnem az „örömök megrontója, együttlétek szétbontója” másképp nem döntött: 1975-ben, a nemzeti és vallási szempontból sokszínű Libanonban elszabadult a pokol, keresztény katonák egy buszmegállóban meggyilkoltak huszonhét palesztin menekültet.
Mindenki egymásnak esett.
Kelet Svájcának lakossága már akkor is mintegy húsz felekezethez tartozott.
Negyven százalékuk keresztény volt, római, illetve görögkatolikusok, maroniták, szír, görög és örmény ortodoxok, továbbá protestánsok. Hatvan százalékot tettek ki a mohamedánok; síiták, szunniták, drúzok. (Gyerekkorom gyakran hallott, ám semmihez sem köthető kifejezése, a „drúz falangista”, kezd értelmet kapni.) Szíria és Izrael is bevonult, a gazdaság tönkrement. A magasan képzettek – mert ők megtehették – elmenekültek; köztük különösen nagy számban voltak keresztények, akik ezen okok miatt manapság csupán a lakosság harminc százalékát teszik ki.
Majd békekötés után 2004 környékén normalizálódni látszott a helyzet, de aztán megint elromlott minden: háborúk, merényletek, gazdasági összeomlás, államcsőd, most, a kikötő összeomlása idején már a közszolgáltatások is szüneteltek olykor, a víz, az áram…
És most 2020 augusztusában ez a kvázi atombomba.
A kikötőt imádtam, otthonosan mozogtam benne, szeretettel néztem a hatalmas forgalmát, konténereit, a gabonasilót, amiről most annyit írnak.
Búcsúzóul pár fotó, mielőtt megszakad a szív. Amikor feltöltöttem a fotókat, kimentem a hátsó teraszra, nagyot szippantottam a friss éjszakai levegőből, Jászladányon voltam, csend és nyugalom köröttem. A kisfiam cicái úgy aludtak, mint a tej, két órával korábban bőséges parízer-vacsorát kaptak.
Semmit nem tudtak a bejrúti szörnyűségekről és arról, amikor megszakad a szív, és valami elveszik.
