A polgárháború elején pedagógus volt; az iskola hamarosan találatot kapott. Felcsapott újságírónak - a szerkesztőség is hasonló sorsra jutott. Maradt a kártya és sütemény, a lehúzott redőnyök, a fegyverek ropogása, a torkolattüzek óvatos kémlelése a lehúzott spaletták résein. És a remény, hogy egyszer vége lesz az egésznek. „Mindenki harcolt mindenki ellen”, összegzi a polgárháborús őrjöngés utolsó éveit.
Vége lett; tizenöt évnyi öldöklés után, 1990-ben. Rula ekkor új életet kezdett; jelenleg idegenvezetőként dolgozik, az utcai harcok egykori helyszínein békésen zsivajgó turistacsoportokat kalauzol. Ám semmi nem múlik el nyom nélkül, generációját tönkretette a háború, „megrongált bennünket”, mondja franciául. Szótlanul nézzük a dióval, mandulával, fügedzsemmel töltött tésztákat, sziruppal leöntött gyümölcsöket, magvakat. A feleségemnek nincs ilyen polgárháborús emlékei, csillogó szemekkel nézi a süteményeket, nagyon szereti a diót, a mogyorót az édességekben. A libanoni sütemények pedig nagyon édesek, miként általában a keleti ínyencségek.
A nem egyszerű ország
„Béke van”, ismétli Rula, ám nem teljes meggyőződéssel. Kevéstől szikrát fog ez a kis ország. „Nem egyszerű ország”, közli, majd elindulunk a sárga köveken hömpölygő Kutya-folyón át Jetta Grotta cseppkőbarlangjába, ami állítólag hat kilométer hosszú és a káprázatos képződmények mellett vidám denevérek és ritka rovarok gondoskodnak mulattatásunkról. Arról nem is szólva, a barlangokban csónakázni lehet, míg a bejárat előtt türelmetlen kecskék várják az adományokat.
Nem egyszerű ország? Rula előbbi kijelentésén gondolkodom. Pedig mennyire is szeretem Libanont, az egyik nagy kedvencem. Gyönyörű a föníciai-tenger kékje, egyedülálló. Ilyen kékségért a Karibi-tengerig kell menni, közelebb nincs. (Jó, esetleg még a Cote d’Azur.)
Ami páratlan természeti adottságait illeti, a képlet nagyon is egyszerű: az egész területet - észak-déli kiterjedése csupán kétszáz kilométer, szélessége ötven kilométer, Magyarország is kilencszer nagyobb nála - a világ örökség részének lehetne nyilvánítani. A bibliai időkben Kánaánnak hívták, később Föníciának, a rómaiak templomokat emeltek Jupiter és Vénusz, a kalifák palotákat, mecseteket Allah és a maguk dicsőségére. Keresztes lovagok várainak romjai, török fürdők, karavánszerájok, régi épületek francia nyelvű feliratai árulkodnak a viharos múltról. Az első világháború után Palesztina brit, Libanon pedig – Szíriával együtt - francia mandátumterület lett, a függetlenségét a második világégés után nyerte el.
A hatvanas évek már nagyon szépek voltak – nem csupán a Beatles és a Rolling Stones miatt -, Libanont ekkoriban Kelet Svájcaként, míg Bejrútot Kelet Párizsaként emlegették. Áradt a külföldi tőke, özönlöttek a turisták, akik egyik nap habtestüket a tengerbe fürdették, míg másnap sílécet ragadtak, és iszkiri, fel a Fehér Hegyekbe (Lebanon). Ígéretes jövő sejlett a cédrusok alatt, mígnem az „örömök megrontója, együttlétek szétbontója” másképp nem döntött: 1975-ben, a nemzeti és vallási szempontból sokszínű Libanonban elszabadult a pokol, keresztény katonák egy buszmegállóban meggyilkoltak huszonhét palesztin menekültet.
Kelet Svájcának lakossága már akkor is mintegy húsz felekezethez tartozik.
Negyven százalékuk keresztény volt, római, illetve görög katolikusok, maroniták, szír, görög és örmény ortodoxok, továbbá protestánsok. Hatvan százalékot tettek ki a mohamedánok; síiták, szunniták, drúzok. (Gyerekkorom gyakran hallott, ám semmihez sem köthető kifejezése, a „drúz falangista”, kezd értelmet kapni.) Szíria és Izrael is bevonult, a gazdaság tönkrement. A magasan képzettek – mert ők megtehették – elmenekültek; köztük különösen nagy számban voltak keresztények, akik ezen okok miatt manapság csupán a lakosság harminc százalékát teszik ki.
Milíciák, katonák, turisták
A szembenálló felek – körülnézve az elpusztított honban - nagy nehezen békét kötöttek, mert nem volt más választásuk, ha emberi módon akartak élni. Ám Libanonban még mindig található egy rakás milícia, szervezet, ellenőrző pontokkal riogatva az utazókat, jelen esetben bennünket, kik túl vagyunk immár cseppkőbarlangon és kecskéken. Ha sárga zászlókat és szigorú ajatollahok óriási portréit fújja a szél, akkor a Hezbollah, ha leginkább az első világháborús török katonai egyenruhára emlékeztető öltözetbe bújtatott és orosz tankokkal, gépfegyverekkel parádézó urak tartóztatnak fel, akkor a szír hadsereg karmaiban vagyunk. Izraeli katona nincs, ők kivonultak a déli részből és a huszonöt kilométeres, a két országot elválasztó úgynevezett biztonsági zónából is, velük a dél-libanoni milíciák, brigádok szárazföldön és levegőn rakéta asszókat váltanak.
Na, jó, ennyire azért nem veszélyes a helyzet, a milíciák, a brigádok katonái tudják – szükség van a turista külsejű egyénekre, ezért a sütemények és a cseppkőbarlangról készített hivatalos képeslapok láttán (bent nem lehet fotózni), nem háborgatnak. Igen, a turista külsejű egyének mi vagyunk. Az elmúlt napokban megjártuk Bybloszt is, a történelem legrégibb, hatezer éve folyamatosan lakott települését, a város egy részén az ókori romok, a többi negyed modern. Megjártuk a Beeka völgy eper- és marihuána ültetvényeit, Tyros ősi kikötőjét – mondtuk, kicsinyke az ország -, a Bejrút feletti hegyormon felépített Szűzanya szobor (arab neve Harissa) tetején lévő kilátót, és késő délután – Rulától elköszönve - már itt szívjuk a vízipipát a nyüzsgő bejrúti belváros egyik kávézójában.
Vízipipázás Bejrút belvárosában
A belvárost nagyon gyorsan rendbe tették, lépten-nyomon kávéházak, üzletetek, árusok, béke és nyugalom, mecset, ortodox templom egymás mellett és békésen imádkoznak a hívők. Azért minden téren fegyveres katonák posztolnak, ám mi akkor is bárányt eszünk paradicsommal, hagymával, szezámmaggal, olívabogyóval, finom a bor és a mediterrán országok gyakorlatának megfelelően apetitóriumként ánizstartalmú párlatot fogyasztunk.
Szaúdi pár üldögél mellettünk, a gazdag arabok a libanoni kaszinókban verik el a pénzüket, a polgárháborús éveket leszámítva Libanon mindig híres volt az élet habzsolásáról, a szabadidő eltöltésének költséges és puritánabb módozatú lehetőségeiről. Magyar turista megtámadja a bazárt, és palesztin évfolyamtársától tanult arab szavakkal villog – egészed addig, míg az egyik elárusító közli, hogy kedves tőlünk a dolog, ám örmény és rosszul beszéli a szemlélődő leírás nagy költője, Zuhair Ibn Abi Szulma nyelvét.
Nem baj, elindulunk a tenger felé, a vacsora és a vízipipa fellelkesített, és egészen lehetségesnek tűnik, hogy delfineket csalunk a partra, és hátukra pattanva, delfinfogaton indulunk Egyiptom felé. Jó kedvünknek a külvárosok vetnek véget, ahol többszázezer palesztin menekült tengeti életét egyik napról a másikra. A libanoniak részben még mindig őket okolják a polgárháborúért, legalábbis a déli rész izraeli megszállásáért. A palesztinok gyakorlatilag a libanoni társadalom számkivetettjei, sem állampolgárságuk, sem munkájuk, sokan éheznek közülük – megnézzük a tengert, és nem füttyögünk a delfineknek.
A városból folyamatos dudaszó hallatszik, libanoni ember fék és jogosítvány nélkül vidáman vezet, duda nélkül sebességet sem tudna váltani. A közlekedés demokratikus, a piros lámpa, mint közlekedési útmutató figyelmen kívül hagyását nem büntetik, a rendőrnek a szeme sem rebben, ha valaki a forgalomban hátrafelé tolat. Erre többnyire akkor kerül sor, ha szép európai nőt látnak, ilyenkor elragadtatásukat olyan átható tekintettel fejezik ki, amiért a skandináv országokban minimum két pert indítanának a szemrevételezettek. Egyébként csadorba öltözött hölgyet alig látni, néhol úgy érezzük, bármely európai metropolisba lehetünk - Marseille Casbah nevű arab negyedében biztosan.
A kakofón duda szimfóniába bekapcsolódnak az iránytaxik is, ezek hatalmas amerikai batárok, amelyekbe hét-nyolc ember zsúfolódik be, elviselhető áron elvisznek egész Damaszkuszig. Majdnem sikerül megállapodni egy erőszakos taxissal, aki méltányos összegért fuvarozna a szír fővárosba, ám józan eszünkre hallgatva elköszönünk, és másnap reggel a hajó már velünk fut ki nyugat felé, Bejrút kikötőjéből.