Ebben természetesen az is szerepet játszott, hogy a neszebáriak nem húztak ujjat ezekkel a birodalmakkal, inkább maguk ajánlották fel az adófizetést. E kitűnő diplomáciának köszönhető a város megőrizte épségét, nem számított a kora középkorban, hogy Bizánc vagy a Bolgár Birodalom gyakorolja a felügyeltet, vagy később a magas Porta, a város gyarapodott és fejlődött.
Csak az 1828-29-es orosz-török háborúban ágyúzta az orosz flotta.
Neszebár ma a bolgár tengerpart gyöngyszeme, a benyúló földnyelven, az ősi város területén teljes az építési tilalom, a földnyelv másik végén, a szárazföldön viszont felépült egy szép, modern város, ha úgy tetszik, az új Neszebár.
2016 júliusában egy szép napon alig pirkadt az ég keleti szélén, amikor már ott sétálgattam Neszebár utcáin, a sirályok kíváncsian rikácsoltak körülöttem.
A város így nézhetett ki a középkorban.
Az első látványosság a félszigetet és a szárazföldet összekötő földnyelven található, a török időkben épült szélmalom. Az 1960-as években állították helyre, az alsó része kőből készült és kör alakú, a felső része fából. Lapátjai helyett ma küllők vannak, így nem tud forogni. Innen indulnak a gumikerekes, városnéző Dotto kisvonatok az északra lévő, mintegy nyolc kilométeren elnyúló Napospartra.
A Napospart egyébként gyönyörűen ki van építve, minden van, amire csak vágyhat a nyaraló, jó szállodák, a legkülönfélébb éttermek, vidámparkok, üzletek, boltok, kölcsönzők, csúszdapark, minden, ami csak kell egy nyolc kilométeres, szép homokos tengerszakaszra…
A földnyelv végén, a városkaputól jobbra látható Szent Miklós szobra, akit egy gúla alakú talapzaton, csónakon állva ábrázolnak. Szent Miklós többek közt a tengerészek védőszentje.
A Messzembria utcán haladtam a város főtere felé, előbb átsétáltam egy kis téren, ahol az árnyas fák és a virágok között az idegenforgalomban dolgozók készültek a napra, a később megérkező turistákra. Ilyen élményem már számtalan volt, például Egyiptomban, ahol olcsó kairói szállásomról már hajnalok hajnalán kimetróztam, majd kibuszoztam a gízai piramisokhoz, és a tevések, lovasok, árusok ott is csodálkozva néztek, mit akar ez az ember ilyen korán.
Csupán annyit, hogy ilyenkor még néptelen a látványosságok környezete és a kora reggeli, meleg fények sokat dobnak a fotókon.
Megnéztem a félsziget déli oldalán a kéklő Fekete-tengert, megcsodáltam az egyik legjelentősebb templomot, a Szent István-templomot, a vakboltíveket, a vízszintes, eltérő színű kővel történő tagolást.
A legszebbet nem lehetett lefényképezni, a templom belsejében lévő 13. századi freskókat – de megértettem. A templombelső teljes felületén, mintegy 600 négyzetméteren 250 jelenet és mintegy ezer személy képe készült el az évszázadokon keresztül dolgozó freskófestőknek köszönhetően.
Elértem a főtérhez, amelynek központjában az egyik legszebb neszebári templom, a Pantokrátor tündököl – a Pantokrátor, a világ kormányzója, Jézus neve a keleti kereszténységben. Az épület világos színű falait barnásvöröses kőből kirakott vonlak és vakboltozatok díszítik, amelyeket jellemzően zöld keramitkockákkal futtatnak körbe.
Az épület egyik oldalán egymásba kapaszkodó horogkeresztek futnak körbe, de ez a szvasztika, az egyik legősibb jelkép, Indiában a Nap szimbóluma, Kínában a hallhatatlanságé, és még a magyar népművészetben is előfordul tekerőlevél néven.
A bizánci építőművészet tanulmányozására foganatosított látogatásom következő állomása a 9. században épült Keresztelő Szent János-templom volt. Érdekessége, hogy falait nagyrészt terméskövek alkotják, és alig van rajta díszítés.
Több kisebb templomocska érintésével újabb szépséges építményhez érkeztem, a Szent Paraszkeva-templomhoz. Ennek elpusztult a teteje és a tornya, ezért fából készítettek rá védőtetőt. A hagyományok szerint itt kereszteltek meg minden neszebári lányt.
A Szűz Mária plébánia templom – újabb állomás -, az egyetlen olyan neszebári templom, amely nem bizánci stílusban épült. Ennek oly roppant egyszerű oka van, hogy a 20. század első felében épült. Az ablakokat üvegfestmények díszítik.
Lementem a partra az Eleuszi Szűz Mária-bazilika romjaihoz. Egyike volt az első neszebári templomoknak, az 5. század legelején keletkezhetett, alig hatvan-hetven évvel a kereszténységet felvevő I. Constantinus római császár halála után. Megtévesztő a kép, ez a bazilika egykor közvetlenül a tengerparton állt, éppen ezért az egyik mellékhajóját elmosta a tenger. A napjainkban látható parti területet már a 20. században töltötték fel.
Van még egy templom az 5. századból, a Sztarata Miropolija. Manapság az épületből csak a széles középső hajó látható a félköríves szentéllyel, amelyet kicsiny fél-kupola fed, a főhajó két oldalfala megmaradt. Napközben gyerekek játszanak itt, esténként előadásokat, hangversenyeket tartanak, a templomot éttermek, boltok, árusok állványai veszik körül.
Az egyik legérdekesebb története a torzón álló Szent János-templomnak van. Soha nem szentelték fel, a legenda szerint a 14. században folyó építkezés vége felé az egyik munkás lezuhant és vérével megszentségtelenítette az épületet. A tragikus eset után nem folytatták a munkát, az épületet a sorsára hagyták, amelynek állaga az évszázadok során értelemszerűen folyamatosan romlott. Sőt, 1913-ban egy földrengés során, több helyen be- és leomlott.
A háromhajós templom az egyik legszebb lett volna, ha elkészül.
De így is sok szépet láttam a bizánci építészet remekei közül. Siettem vissza a Napospart egyik all inclusive szállodájába, ott volt szállásunk, a gyerekre magyar animátorok vigyáztak. A jól végzett munka után medencézés, tenger, homokvárépítés, vacsora és esti vidámpark, és a szálloda gyerekeknek szóló zenés-táncos programja várt rám.
Még vetettem egy pillantást a bizánci várfalakra, és felszálltam a Dottóra. Már csak a tengerpartban és az árnyas ligetekben kellett gyönyörködni, az egyik legszebb kisvonat-útvonal volt, amit valaha is láttam. A gyerek sem tudta megunni az egy hetes nyaralás alatt.
