Egyetemista koromban úgy kezdődött a riviérai nyaralásom, hogy elutaztam Nagykanizsára, ez ingyen volt, mert az apukám a MÁV-nál volt könyvelő, Nagykanizsánál kiálltam az országútra, hátha jön egy olasz, vagy francia kamionos.
Mindig jött. Még olyan is megesett, hogy defektet kaptunk és segítettem a francia kamionosnak – aki egyébként egész Olaszországon keresztül vitt – kereket cserélni. Akkor azt mondta a jó sofőr, most megállunk a következő autópálya melletti étteremnél és egy nagyot vacsorázunk.
Stoppal általában annyi idő alatt jutottam el a Riviérára, mintha Budapesten beszálltam volna a kocsimba. Ami akkoriban természetesen nem volt, de annyira nem, hogy még gondolataimban sem ötlött fel.
Változnak az idők. Most az apartman üzemeltetői már négy nappal korábban írták, hogy szívesen kijönnek elém a repülőtérre.
Bezzeg, mikor huszonegy évesen jártam erre. A francia úr, aki felvett stopposként, éppen a repülőtérre ment dolgozni, ott letett, és én pedig még hat kilométert gyalogoltam a belvárosig a hátizsákommal, konzervekkel, hálózsákommal.
Most visszaírtam az apartman üzemeltetőinek, hogy köszönöm szépen, a 98-as és 99-es busz a repülőtérről indulva pont ott tesz le a szállás közelében. A jegy hat euró, ilyen luxust én korábban nem engedhettem meg magamnak.
A nizzai apartman minden igényt kielégített, az égvilágon mindenre gondoltak az üzemeltetők. Egy szép francia hölgy intézte a dolgokat, segített beállítani a wifit, hogy tudjak dolgozni. Még vissza is jött egyszer, mert elfelejtette az idegenforgalmi adót elkérni, ez 0,75 euro volt naponta, a szállást már korábban kifizettem teljes egészében.
Sétálgattam Nizza belvárosában, a gyerekek nagyon jó hangulatban voltak, tengerpart, szökőkút, szappanbuborék. Aznap reggel indultam Budapestről, ám máris nagyon hiányzott a kisfiam.
Sétáltam az esti tengerparton, a híres Angol Sétányon. Hányszor és hányszor aludtam én itt ezeken a nizzai strandokon. Olyan is megesett, hogy egy padon aludtam el, a padra alulról rákötöttem a hátizsákom vállpántjait. Mikor reggel felébredtem, látom, hogy valaki késsel szépen levágta a padról, alólam a zsákom.
Örültem, hogy nem a torkomat vágta el, és nem is foglalkoztam a továbbiakban ilyen aprósággal.
Furcsa érzés volt, kényelmesen sétálgatni abban a tudatban, hogy kaptam egy szép nagy kulcscsomót, amivel bármikor bejutok a remek apartmanba, furcsa érzés volt, hogy most akár be is ülhetnék egy étterembe és megvacsorázhatnék.
Annak idején, hátizsákos vándorként csak az éhkoppot nyeltem (na, jó, voltak kitűnő magyar konzervjeim, nem éheztem) és irigykedve néztem a tengerparti éttermek boldogan falatozó vendégeit.
Sőt, mivel a sofőrök, hölgyek, urak tekintet nélkül, nagyon menő dolognak tartották, hogy fillérekből megoldom a nyaralásom, és azt csinálok, amit akarok, ennek következtében sok jó ebéd- és vacsorameghívást is kaptam.
A legjobb fej egy velem egykorú francia srác volt, az apja diplomata volt, lehet, hogy éppen ő volt az akkori varsói francia nagykövet, már nem emlékszem pontosan, azt mondta, ha te ilyen bátor vagy, akkor elmegyünk az egyik legjobb étteremben Nizzába. Akkor szerettem meg egy életre a kékkagylót. A srác aznap már nem vezetett és boldogan ittuk a francia borokat, tunkoltuk kenyérrel az isteni kékkagyló levet, amiben megfőzték.
Akkoriban Magyarországon nagyon ment a vörösboros kóla, amikor ezt elmeséltem a srácnak, majdnem rosszul lett.
Sőt, vizet akartam tölteni a borhoz, akkor meg a pincér rémüldözött, hogy uram, mit csinál, nem szabad, a bor az szent, nem lehet semmivel sem összekeverni. Megtanultam egy életre, és igazuk volt. A fröccs egy közép-európai dolog, ahol nem ismerik a fröccsöt, valamint a lángost, az már nem Közép-Európa.
Ezeken a dolgokon gondolkodtam még elalvás előtt, majd hajnali ötkor kivetett magából az ágy.
Akkor a régi szép idők emlékére, mondtam, tegyünk egy kis túrát.
A nizzai főpályaudvar gyalog öt percre volt. Megvettem a jegyet Mentonig, ez a csodálatos francia város már az olasz határtól pár kilométerre található, és Európában egyedülálló módon szubtrópusi klímával rendelkezik, évente kétszer szüretelik a narancsot, citromot.
Emlékszem, Menton micsoda élmény volt először, másodszor és mindig is...
Kevesebb, mint fél óra alatt ott voltam, talán hajnali fél hat lehetett, amikor leszálltam a vonatról, észbe kapva, mert már azt mondták be, hogy a következő megálló Ventimiglia, vagyis Olaszország.
És akkor most vissza Nizzába, gyalog. Ez bizony 31 kilométernyi távolság. De a régi idők, meg ifjúságom Riviérája… Eldöntöttem, gyalog teszem meg a távot.
Annyi könnyebbséget adtam magamnak, mivel már nem vagyok huszonéves, hogy csak egy könnyű kézitáska volt nálam, nem nyomta hátamat húsz kilogrammnyi konzerv, nem volt hátizsákom.
Hajnal volt, a Riviéra és a Földközi-tenger éppen csakhogy ébredezett.
„Ki felvered nyár-álmából a kéklő Földközi-tengert, mely lustán pihen kristályos habverés közt fekve rég habkő fokoknál, Baiae öbliben, s álmában agg kastélyok tornya ring a hab sürűbb napfényén égve lenn, s azúr moszat s virág lepi be mind, oly szép, hogy festve sem szebb - óh, te Szél, ki jössz, s Atlant vad vízrónája ing, s fenékig nyílik s látszik lent a mély tenger-virág, s mit az iszap bevon: a vízi vak lomb, mely zöldelni fél, mert hangod csupa sápadt borzalom, melytől remeg s széthull - óh, halld dalom!”
Ez Percy Bysshe Shelley (Horsham, 1792. augusztus 4. – Lerici, 1822. július 8.), „Óda a nyugati szélhez” című verse. Tóth Árpád fordította magyarra.
Felvertem álmából a kéklő Földközi-tengert. Vitt a nagylöttyös indulat, az emlékek…
Nem álltam meg Mentonban, arra egy külön napot szántam a későbbiekben. Csak megsimogattam szépséges házait tekintetemmel, olyan korán volt, hogy még a Jean Cocteau-múzeum sem nyithatott ki, pedig ott a kedvenc grafikám várt volna, ami olyan nagy hatást tett rám huszonévesen.
Majd később, majd később, most gyalogoljunk a hajnali fényekben Nizza felé.
Következett Roquebrune, ez a városka a francia és olasz történelemben nagyon fontos szerepet játszott Grimaldi család székhelye volt, a monacói hercegi család is Grimaldi.
A nagy európai pestisjárvány, 1347-53 idején, amikor Európa lakosságának egyharmada elpusztult, Roquebrune-t érthetetlen módon elkerülte kór, itt nem haltak meg az emberek, okát a mai napig nem tudják.
Már a Cap-Martin félszigeten jártam, ami tulajdonképpen a település legelitebb része, tele gyönyörű villákkal, gazdagokkal, sok az orosz.
Roquebrune/Cap Martinban kedvem támadt egy jót úszni, de elvetettem az ötletet.
Ebben az öbölben fulladt vízbe Le Corbusier, a világ egyik legnagyobb hatású építésze. Az UNESCO a világörökség részeként 17 Le Corbusier-épületet ismer el, ami egészen hihetetlen.
Megfordult itt Winston Churchill, Coco Chanel, Jacques Brel…
Gyalogoltam és gyalogoltam, de tudtam, hogy miért, Erzsébet királyné, császárné emlékműve felé tartottam.
Erzsébet gyakran megfordult ezen a környéken, az emlékművön szerepelnek is látogatása időpontjai, évszámai.
1899-ben avatták fel, Magyarországot Esterházy Pál gróf képviselte.
Reine de Hongrie. Tényleg Magyarország királynője volt.
Nekem meg legalább 26 kilométerem van hátra Nizzáig.
Vagy 27.
Ugye, menyit tanulhat az ember egy jó gyaloglásból!
Azon vettem észre magam, hogy közeledek Monte-Carlo felé. Nagyon szerettem.
Huszonegy éves voltam, amikor először jártam itt és garázdaságért, közbotrányokozásért egy évre kitiltottak.
Persze, ártatlan voltam, mint a ma született bárány, a csigaevők csak rám fogták az egészet. Nem olyan családból származom én.
Az éjszakát mégis kénytelen voltam a monte-carlói rendőrségen tölteni, egy cellában. Reggel a rendőrök autóval kivitték a város felett kanyargó autóútra és azt tanácsolták, meg se álljak a következő városig, Nizzáig.
Haladtam felfelé a kanyargó autóúton, a szerpentineken, az alagutakon keresztül.
Gratuláltam magamnak, hogy huszonegy évesen, ily poétikusan ifjú korban sikerült kitiltatnom magam Monte-Carlóból.
És gratuláltam magamnak most, már nem olyan poétikusan ifjú korban, hogy megint ugyanazt az utat járom, immár kitiltás nélkül.
Leültem egy padra, megreggeliztem.
Törvénytisztelően és bölcsebben gyalogoltam Nizza felé. Véget értek a kilencvenes évek, 2018 szeptemberét írtunk.
Elhagytam Monte-Carlót, elhagytam Monacót, és Cap d'Ail-be értem.
Ez még riviérai mértékkel mérve is különlegesen gyönyörű a partszakasz, mindenki azonnal beleszeret.
Reggel fél hattól gyalogoltam, az olasz határtól indultam, és nagyon elégedett voltam magammal.
Még mindig ugyanúgy, utazás és írás, még mindig ugyanúgy.
A lényeg megmaradt.
Feltűntek Eze kedves utcái. Már közel volt a Saint-Jean-Cap-Ferrat félsziget és Nizza, viszonylag, még egy jó tíz kilométernyi út várt rám.
Eze egy hegytetőre épült, ás házak borostyánnal, rózsával vannak befuttatva.
Mire megérkeztem Nizzába, azért jól el is fáradtam.
Bementem egy nagy élelmiszer áruházba és vettem fél kiló garnéla rákot. A mai napra az utazás véget ért.
