A név a XIV. Lajos király gyóntatópapja, Père François de la Chaise (1624–1709) emlékét idézi, ezen a területen állt a kápolnája. A temető kialakításáról azonban 1804-ben született végleges döntés, Napóleon alatt.
1830-ra már mintegy 30 ezer embert temettek ide, és a történelem során újabb és újabb területeket kellett kialakítani. A számítások szerint jelenleg egymillió ember nyugszik itt, és én úgy tudom, hogy napjainkban már nem temetkeznek a Père-Lachaise temetőben.
Annyi bizonyos, a világ leglátogatottabb sírkertje, évente százezrek keresik az óriási temetőt, amelyben 5500 fa ad árnyékot a legkülönfélébb formájú emlékműveknek, kriptáknak, síroknak. Nyáron például a nagy melegben, kifejezetten ajánlott program a Párizsban élőknek, járóknak.
Az első nap Jim Morrison sírjával kezdtem. Évekkel ezelőtt volt mellszobor is, nem tudom hová tűnhetett. Sőt, a kilencvenes években még nem is volt körbekerítve, az emberek ott ittak a síron, meg miegymás.
Valószínűleg a párizsi hatóság megelégelte a bulit, a drogárusítást, lekerítették, bekamerázták a sírt és annak környékét.
Mindenesetre, ma így néz ki Jim Morrison sírja.
Héloise és Abélard szarkofágja következett. Abélard filozófus és tudós volt, a jó családból származó Héloise pedig a tanítványa. Egymásba szerettek, sőt, Héloise teherbe is esett.
A szerelmespárt elszakították egymástól, kolostorokba kényszerítették, a levelezésük azonban fennmaradt. Héloise húsz évvel élte túl szerelmét, ám amikor ő is meghalt, Abélard mellé temették. A legenda szerint Abélard csontváza ekkor megmozdult és a csontkarok átölelték szerelmét.
A következő sírhoz érve, elkezdett esni az eső. Milyen jellemző, gondoltam, hogy pont a mélabús zeneszerző, Chopin sírjánál történik minden. A rácson piros-fehér lengyel szalag függött.
Chopinnek csak 39 év jutott, tuberkulózisban halt meg 1849-ben, ezrek vettek részt a temetésén és kérésére Mozart Requiemje szólt. Chopin szíve azonban nem itt van, azt a varsói Szent Kereszt templomban őrzik.
A telefonomon meghallgattam a Waltz No 10 Op 69 No 2 B Minort, amely mű nagyon fontos szerepet játszik egyik kedvenc filmemben, a Jean-Jacques Annaud által rendezett „A szeretőben.”
Az eső azonban egyre jobban esett, ezért úgy döntöttem, akkor múzeumba megyek.
Másnap délután azonnal Honoré de Balzac síremlékéhez siettem. Ki hitte volna, hogy már ötvenegy évesen meghalt? Hogy volt képes létrehozni ezt a hatalmas életművet? Úgy, hogy napi húsz órát dolgozott, és kannaszámra itta a feketekávét.
Ráadásul a hitelezők miatt is mindig dolgoznia kellett, mert a megkeresett pénzét elképesztő vállalkozásokba ölte. Szardíniai ezüstbányákba, egzotikus országokban lévő ananászültetvényekbe…
A temetésén Victor Hugo is a koporsót kísérők között volt. A két nagy író nem nagyon bírta egymást, nyilván mert mindketten tisztában voltak azzal, hogy mekkora zseni a másik. A szintén a koporsót kísérők között lévő francia kulturális miniszter tudta is ezt, és félénken megjegyezte Victor Hugónak, hogy mennyien eljöttek a temetésre, és Balzac tényleg nem volt minden tehetség nélküli ember.
Hugo erre rákvörös lett, és mintha személyében érte volna sértés, haragosan mondta a miniszternek: „egy lángész volt, miniszter úr, egy lángész, akinek a halála óriási veszteség Franciaország számára.”
A háromkötetes „Emberi színjátékot” folyamatosan olvasom. Nem tudom, valaha író tett-e nagyobb vállalkozást az emberiség és a társadalom bemutatására, mert 90, nem elírás, azaz kilencven regény és kisregény alkotja.
Balzachoz hasonlóan Marcel Proust, a világirodalom szintén egyik legfontosabb írója is ötvenegy évesen halt meg, 1922-ben. Az eltűnt idő nyomában 1913-1927 között jelent meg, az utolsó három a szerző halálát követően, ezeket már a testvére szerkesztette.
Azt követően olvastam el, hogy láttam a könyvből készült 1984-es Volker Schlöndorff-filmet, annak Swann szerelme volt a címe, Jeremy Irons, Ornella Muti, Alain Delon főszereplésével. Érdemes megnézni.
Az első Oscar Wilde-könyvet a katonaságnál olvastam, szerencsére, nagyon színvonalas volt az ezredkönyvtár kínálata, a regény pedig felszabadító hatású volt a magyar néphadsereg székesfehérvári laktanyájának buta és rideg világában. Történetesen a Dorian Gray arcképe volt az. Wilde, a világ legszellemesebb embere, a paradoxonok mestere 1900-ban halt meg Párizsban.
Mindig nagyon tetszett, ahogy a feje tetejére állította a dolgokat. Hétköznapi művész azt mondja, írok remekműveket és a nagyvilág rádöbben, mekkora zseni is vagyok én.
Oscar Wilde más utat választott. Végigjárta a londoni szalonokat, és mindenkit elkápráztatott a szellemességével.
Az emberek azt mondták, micsoda zseni ez, micsoda műveket fog majd írni a jövőben.
Amikor Edith Piaf sírjához értem, egy turistacsoportot találtam ott. Kihangosítva hallgatták egy telefonról a L'hymne à l'amour – t.
A következő zenészt kevesen ismerik Magyarországon, Henri Gabriel Salvador, Cayenne-ben, Francia Guyanában született 1917-ben és 2008-ban hunyt el. Kedvenc számom tőle a Jardin d'hiver.
Jöjjenek a festők. Ugye mindenkinek meg van az a festmény, aminek a címe: A szabadság vezeti a népet. Eugène Delacroix (1798-1863) a romantikus festészet egyik megteremtője.
Az a pletyka is járta róla, hogy Delacroix nem más, mint Talleyrand herceg, a híres-hírhedt diplomata fia. Talleyrandot meg ugye a „hazugság atyjának” hívták, aki mindenkit kiszolgált és mindenkit elárult a francia történelem talán legviharosabb évtizedeiben, kezdve XVI. Lajos, a nagy francia forradalom rezsimjei, majd Napóleon, majd XVIII. Lajos, majd X. Károly és I. Lajos Fülöp szolgálatában. Nem semmi teljesítmény és természetes halállal halt meg 1838-ban.
De vissza Delacroixhoz, a Budapesti Szépművészeti Múzeumban van egy képe, az 1824-es Vihartól megvadult ló. Ez pedig a sírja. Amikor meghalt, véget ért a romantikus festészet.
A következő sír viszont az avantgárd egyik megteremtőjéé, Amedeo Modigliani olasz szobrászé és festőé (1884-1920). Manapság vagyonokat fizetnek a műveiért, de ő a műtermét nem tudta fűteni. Ezért betegedett meg, és halt meg a Charitében, a szegények kórházába.
Az emberiség kulturális örökségének két nagy klasszikus alakja következett, irodalmuk könyvtárnyi.
Ezért az elsőről annyit írok csupán, hogy La Fontaine nagyon szeretett élni és mulatni, ezért öregkorában, mintegy bűnbocsánatként, zsoltárokat fordított franciára.
Kell-e valakinek bemutatni Jean-Baptiste Poquelin urat? Ismertebb neve Molière. Ha valaki netán egy gyönyörű művészfilmet szeretne megnézni róla, ilyet 1978-ban készített Ariane Mnouchkine, aki 1964-ben a világhírű Théâtre du Soleil avantgárd színházat is megalapította.
Ekkor egy francia hölgy jött oda hozzám, látva kezemben a térképet. Gilbert Bécaud, francia énekes, zeneszerző sírját kereste. Együtt megtaláltuk, nem volt nehéz, feltűnő sír, zongorával a tetején.
Guillaume Apollinaire (1880-1918) sírját viszont sokáig kerestem, abban meg nekem segített egy francia hölgy a lányával. Amikor meglátta, hogy térképpel a kezemben téblábolok a sírok között, odakiáltott: Apollinaire? Oui, válaszoltam.
A költő anyja egy lengyel grófnő volt, apja olasz-svájci katonatiszt, aki elhagyta a családját, így az anya táncosnőként kereste a kenyerét.
A kedvenc versem tőle „A Mirabeau-híd”, mégpedig azért, mert minden hétköznap ezen a hídon gyalogoltam át az iskolába, Boulogne-ból Párizsba. És még azért, mert az iskolában az egyik órán, ezen az Apollinaire-versen keresztül gyakoroltuk a francia kiejtést.
Elmentem Sarah Bernhardt (1844-1923), az egyik legnagyobb francia színésznő sírjához is. Gyakorlatilag mindenkit ismert és mindenki a barátja volt korának legnagyobb művészei közül. Budapesten is többször járt.
Az hiszem, elég annyit mondani hatásáról, hogy Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij "Bűn és bűnhődés" című regényében is megemlítette.
Sarah Bernhardt 1960-ban csillagot kapott a Hollywood Walk of Fame-en.
Ez pedig a Rossini-kripta. Gioachino Antonio Rossini (1792-1868) olasz zeneszerző, „A sevillai borbély” és más remekművek szerzője. Annyira népszerű volt életében, hogy még Beethoven is féltékeny volt rá.
Nagy Imre sírja következett.
Ez a sír Nagy Imre miniszterelnök kenotáfiuma, vagyis szimbolikus sírja.
Nagy Imre nem itt nyugszik, a sírt 1988-ban állították, egy évvel Nagy Imre és társai budapesti újratemetése előtt, a Nagy Imre-per öt áldozatának és az 1956-os magyar forradalom minden kivégzettjének, akiknek saját hazájukban nincs sírjuk.
A sírhelyet Jacques Chirac, akkori párizsi polgármester bocsátotta ingyenesen rendelkezésre az Emberi Jogok Magyar Ligája számára, Méray Tibor kezdeményezésére.
Még sétálgattam egy kicsit a temetőben.
Végül is, ez a kedvenc temetőm, a jászladányi Dobi-temető mellett.
