Valahogy mindig útba esik a Szent Patrik-székesegyház, mondanom sem kell, túlnyomórészt gyalogosan közlekedem a fotók, és egy város minél jobb megismerése okán, mert ez leginkább az apostolok lován működik. Ebben az esetben ez annyit jelent, hogy Írország védőszentjéről elnevezett templomról a nap minden szakában készülhettek fotóim.
De mindenekelőtt ki is volt Szent Patrick? Eredeti neve Maewyn és gyerekkorában elhurcolták rabszolgának, majd Galliában egy kolostorba került, híres mesterek keze alá, és innen indult vissza Írországba a keresztény hitet terjeszteni, harminc évig tartott a küldetése, 461. március 17-én halt meg.
Március 17. a nagyvilágban élő írek legnagyobb ünnepe, mindenki zöldbe öltözik és a világ legjobb fesztiváljai, felvonulásai, vigasságai, sörcsapolásai veszik kezdetüket.
Szent Patrik üldözte ki a kígyókat az ír szigetről, és valóban, a mai napig nincs kígyó. A Szent Patrik-nap és a kígyó mellett még van egy nemzeti jelkép, a háromlevelű lóhere, a védőszent ugyanis ennek segítségével magyarázta el az íreknek a Szentháromság lényegét.
A székesegyházat – egy normann templom alapjain – a 12. század végén kezdték el építeni, ezért a stílusát normannak és gótikusnak is mondják, 1320-ben itt kezdte meg működését Írország első egyeteme.
Az angolok – akikkel az íreknek éppen elég bajuk volt, miként nekünk a törökkel, némettel, orosszal – megtörtént, a hadseregük lovainak egy részét tartották benne, istállónak használták.
Miközben ezt olvastam a templomkertben, az útikönyvben, eszembe jutott egy régi emlék, Malajziából. Valamelyik népszerű turista célponthoz utaztam, sok külföldi volt a buszon, és az egyik helybéli beszélgetés, barátkozás közben megkérdezte egy ír pártól, hogy ők angolok? Látni kellett volna a lány és a srác arcát, abban a pillanatban pulykavörösen – egyébként is vörösek voltak, mint az írek jelentős része – tiltakoztak, száz százalékos vehemenciával, azt hiszem, érthető, miért.
A templom belsejében díszes harci lobogók díszítik a falakat, bár ezek talán nem is olyan vidám relikviák az írek számára. (Sajnos, mint említettem volt, nem lehetett fotózni.) Mert sok zászló a Boyne-folyó melletti csatából származik, amelyet 1690-ben vívtak, és utána ír és francia katonák vére festette pirosra a folyó vizét.
Az egyesített, II. Jakab parancsnoksága alatt álló katolikus ír-francia seregekkel szemben Orániai Vilmos angol uralkodó protestáns csapatai vonultak fel, utóbbiak is kaptak nemzetközi, protestáns támogatást Dániából, Hollandiából, német fejedelemségekből.
A csata után Orániai Vilmos a Szent Patrikban tartott hálaadó istentiszteletet, az ír katolikusokat pedig minden jogaiktól megfosztották, nem lehetett földtulajdonuk, nem viselhettek közhivatalt. Jellemző a véres csata pusztítására, az írek veszteségére a Talbot-család esete. Voltam egy csodás ír kastélyban, Malahidban, ez a Talbot-családé volt. A Boyne melletti csatában csak a Talbot-családból 16 unokatestvér veszett oda.
Vagyis 1713-ban, amikor Jonathan Swift, a világhírű Gulliver utazásainak szerzője a Szent-Patrik székesegyház fő-esperese lett, az írek a legsötétebb elnyomatásban, nincstelenségben éltek. Akinek volt valaha is földje, birtoka, azt elkobozták az angol protestáns családok számára.
Swift esperesként megtette, amit lehetett, gondját viselte az épületnek, szervezte a miséket, támogatta a rászorulókat… És megírta a Gullivert…
Az 1726-ban megjelent mű a hajóorvos Gulliver négy hajótörését meséli el, amelynek során egészen furcsa világokba jut el, így Lilliputba, majd az óriások földjére, aztán a nyihahákhoz és a jehukhoz, ám mind a négy regény a korbeli Írország és az angol uralom kíméletlen szatírája is.
Jonathan Swift 1745-ben hunyt el, nem csupán az ő, hanem szerelme, Stella Esther Johnon sírhelye is a katedrálisban található, amely Írország leghosszabb temploma; az épület 90 méter hosszú.
Kicsit üldögéltem még a parkban, fotózgattam a templomkertet, a sírokat, a virágokat, aztán elindultam valamerre. Biztos voltam, holnap megint szembejön a Szent Patrik-székesegyház, Írország elsőszámú temploma.
