Szerény berlini szállásomon egy szép májusi reggelen úgy határoztam, hogy az aznapi program csakis a híres tévétorony lehet, tizenegy éves koromban láttam először és utoljára. Azért írtam a szerény jelzőt, mert kicsiny szobámhoz nem tartozott WC, csak a folyosón volt, úgymond közös.
Kellemes meglepetésemmel jöttem rá, hogy a közös WC-t csak én használom az emeleten, amelyet bónuszként a berlini szállodácskát üzemeltető lengyel személyzet példásan tisztán tartott, és mindig jól felszerelt papírral, kéztörlővel, folyékony szappannal, illatosítókkal, és mindig meleg volt, mert az egyik kazán ott működött.
Azért is voltam még elégedett, mert a szoba kifejezetten olcsónak számított (még Magyarországon is kitűnő az ilyen ár, nemhogy Németországban), és miután mindennap gondosan kitakarították, ágyat húztak, leporoltak, egy szavam sem lehetett. A közelben kezdtem feltérképezni az Ázsiából érkezett utcai árusok standjait, és hamarosan három euróból kihoztam a vacsorám. Igazából ez volt a főétkezés, napközben sokszor csak ásványvízhez volt kedvem.
A költségeim tehát minimálisak voltak, mindennek tetejében, mivel mostanában sokat röpködtem kedvenc légitársaságommal, a Qatar Airways összegyűjtött pontjaim alapján ingyenjegyet adott Berlinbe, ahol elsősorban gyalog közlekedtem, mert egy várost megismerni, jól megfotózni, leginkább az apostolok lován lehet.
Nyugat-európai fővárosban ennél olcsóbb költségvetést nehezen tudtam volna kihozni, így jókedvűen indultam el, miként ezt is korábban említettem volt, kisdobos-úttörő gyermekkorom egyik legszebb épületéhez. Amelyet egyébként még az NDK-s úttörőhimnusz is megénekelt.
Már egy nappal korábban is el akartam jutni a toronyhoz, de akkor leragadtam a Múzeum-szigeten. Ezért a Kurfürstendamm-on, az egyik legszebb berlini sugárúton – innen volt másfél percre szerény szállásom - buszra szálltam.
Bismarck vaskancellár szerette volna lepipálni a Champs Élysées-t, ehhez nem tudok hozzászólni, ám a Ku’damm, azaz, a Tehéngát az egyik kedvenc európai sugárutam.
A busszal gyorsan a torony közelébe jutottam.
Szemeimet szeretettel legeltettem rajta, tizenegy éves koromban láttam utoljára. A bejárati folyosó úgy tűnt, semmit sem változott, rögtön felismertem, rögtön beugrott a gyerekkori emlék.
Kétség sem férhetett hozzá, hogy ezeken a folyosókon nagyon rég, de jártam egyszer.
Gyermekként óriási élmény volt a tévétorony. Most is nagyon tetszett.
Az NDK-béli vasutas-üdülőben töltött remek nyaralás után (Brandenburg, Havel-tavak, Kirchmöser) hazafelé még bementünk Berlinbe. Bár nekünk, magyaroknak, az NDK (és Bulgária) csodálatosan olcsó szocialista országok voltak, sokat ért a magyar forint, azért a nyaralás legvégén csupán annyi pénzünk maradt, hogy a nővéremmel kaptunk egy-egy gombóc fagylaltot és kész, volt, nincs több kelet-német márka.
Lifttel felmentem a toronyba.
Nagyon jó ötletnek tartottam, hogy az 1965 és 1969 között épült berlini tévétorony belső kialakításán sem változtattak, és minden NDK-s dizájnban tündökölt. Az is biztos, a kelet-német állam egyik csúcsteljesítménye a Telespargel (vagyis, a Tele-spárga), a Zahnstocher (vagyis, a Fogpiszkáló) néven becézett torony volt.
Hívták még a Rache des Papstes (vagyis, a Pápa bosszúja) néven is. A torony gömb alakú részére, amely acélból készült, a Nap sokszor olyan szögben világít rá, hogy kereszt rajzolódik ki rajta. Csak olvastam, hogy a tervezőjét már az átadó ünnepségre sem hívták meg. El lehet képzelni a Honecker-féle NDK vezetőit, amikor egy fénylő keresztet kell bámulniuk. (A pontosság kedvéért, 1971-ig még Walter Ulbricht volt a főtitkár.)
Mások szerint meg a berliniek általában kimondják a tévétorony szót (Fernsehturm), és az összes többi elnevezést nem is használják, és csak az idegenvezetők bolondítják a népet.
Ezt a dolgot nem tudom eldönteni.
Az építkezés során a költségek hamarosan az egekbe rúgtak, a torony profi volt, ám ehhez Nyugat-Németországból, Belgiumból, Svédországból kellett hozatni burkolatokat, gépészeti dolgokat, és még sok minden mást.
Magát a torony gömbjét svéd építészek segítségével tudták létrehozni, ezt még a földön szerelték össze. Az acél állványzatok építése egyébként mindig éppen csak egy lépéssel előzte meg a torony betonozását. Az építők sokat vettek át a stuttgarti tévétorony műszaki, mérnöki tapasztalataiból.
A tévétorony személyzet nagyon kedvesen, angolul és németül minden látogatóval megosztja a legfontosabb információkat, lehet kérdezni, és arra is a legnagyobb türelemmel válaszoltak.
Ennyi volt a tévétorony, lementem még az Alexanderplatzra, fotózgattam a tornyot alulról, tükröződésből, pálmafával. Pálmafa még biztosan nem volt gyerekkoromban az Alexanderplatzon.
Délutánra volt még egy remek történelmi programon, a Karl Marx Allee. Ez egy szovjet stílusú sugárút, Sztálin-barokk lakótelepekkel, amelyeknél viszont egészen meglepő, klasszikus építészeti megoldásokat alkalmaztak.
Annyira érdekes volt, hogy külön riportot szavaztam meg neki és szépen visszatértem szerény berlini szállásomra. A lengyelek még mindig jók voltak, csillogott-villogott a kis szobám.
Nyugovóra tértem, másnapra már újabb berlini terveim voltak.