Átadtuk a pénzt, a taxisok pedig elgurultak velünk a legközelebbi benzinkútra. Előbb ugyanis tankolniuk kellett, és ezt csak a mi, előzetesen odaadott fuvardíjainkból tehették meg. Az angol pár döbbenten nézett, én csak mosolyogtam. Magyarországon, Közép-Európában kevésbé lepődik meg az ember ilyen dolgokon, hordtam én még a tejet gyerekkoromban a negyedik szomszédunktól, akinek több tehene is volt, és narancs, banán meg csupán karácsonykor volt, a pult alól, protekcióval.
A Burabay Nemzeti Park az egyik legszebb hely Kazahsztánban, külön igazgatása van, a mindenkori kazah elnöki hivatal alá tartozik.
A 835 hektáros területen kristálytiszta vizű tavak, látványos hegycsúcsok, különleges alakzatú sziklák, jó illatú fenyőerdők váltogatják egymást.
A kazah legenda szerint őseik sérelmezték, hogy a Teremtő csak sztyeppéket és sivatagot adott számukra, szerettek volna egy kis változatosságot. Buzgón imádkoztak, fohászkodtak, és meghallgatásra leltek, a Teremtő összegyűjtötte a legszebb hegyeket, tavakat, erdőket, sziklákat és ledobta a sztyeppe közepére, így jött létre Burabay.
Itt jegyzem meg, a kazah sztyeppe óriási élmény, több napon keresztül álmélkodva stoppoltam a végtelen fűtengerben, itt olvasható róla a riport. Alföldi gyerekként nagyon otthon éreztem magam, de az elképesztő méretek meghökkentettek, ugyan minden olyan volt, mint otthon, csak tízszer nagyobb. Mintha tíz Hortobágyot, vagy még többet egymás mellé tettek volna. A sztyeppét ráadásul helyenként két-három méteres fű borította.
De vissza a kazah főváros és Shchuchinsk közti menetrend szerinti buszhoz, elégedetten nézegettem a hullámzó sztyeppét, a legelő lovakat, teheneket, birkákat. Ráadásul minden nagyobb településnél hagytak negyedórát az utasoknak, hogy egyenek, igyanak, mosdót keressenek, vásároljanak.
Mindenhol kihasználtam az időt, ki tudja, mikor járok ismét ezen a környéken?
Posztszovjet hangulat lengedezett a rövid sétáim alatt.
Kellemesen lepörgött úti életem rokkáján 240 kilométer, megérkeztünk Shchuchinskba. Ettől a várostól még húsz kilométerre van Burabay Nemzeti Park, az odajutást azonban már egyénileg kell megoldani, taxival, mert nincs is nagyon más.
Ezt egyébként előre tudtam, utánanéztem az internetes hozzászólásokban. Leszálltam a buszról, nagyon közel voltunk az orosz határhoz, a nemzeti park látogatói között is sok az orosz. Előkapartam az általános iskolából és a gimnáziumból megmaradt orosztudásom, és egész korrekt alkut kötöttem Shchuchinsk két taxisával, apa és fiú dolgozott egy kocsival. Nem is ment olyan rosszul az orosz, magam is meglepődtem. De hát egészen fiatal voltam, amikor még tanultam, és az ilyen dolgok mélyen megmaradnak.
Ekkor jelent meg a kétségbeesett angol pár. Életük során még nem kerültek olyan szituációba, hogy a helyiek annyira, de annyira nem beszélnek angolul, hogy a „yes”, vagy a „no” sem működik. Ezt megértettem, hiszen a világ államainak túlnyomó részében, azért előbb-utóbb csak megérteti magát az ember angolul. Kivéve Shchuchinskban.
Megoldottuk, a kazah taxisok oroszul elmondták a pénzügyi feltételeket, ezt lefordítottam angolra, majd vissza oroszra. Átadtuk a pénzt, és mint korábban említettem volt, a taxisok a benzinkutas kitérő után elindultak a nemzeti parkba. Két taxival voltunk, egyiket az angolok, a másikat szerénységem bérelte. A parkban mindenki ment a saját útjára.
Kicsit megmosolyogtatott a történet. Mert hát micsoda előnyben vannak az angol anyanyelvűek a nagyvilágban, hiszen az angol a világnyelv, az elsőszámú közvetítő, internacionális nyelv, előbb-utóbb mindig akad angolul valamennyit motyogó ember minden földrészen, minden országban. És ez így nagyon kényelmes az angol anyanyelvűeknek, bár fordulhat úgy az élet, hogy Shchuchinskban csődöt mond a világnyelv.
Egyébként Latin-Amerikában is tapasztaltam hasonlót, hogy annyira elvannak a spanyol nyelvvel - még Brazíliában is gond nélkül beszélget egymással a spanyol és portugál anyanyelvű, hiszen nyolcvan százalékban biztos megértik egymást -, hogy sokszor ott sem lehetett mit kezdeni az angol nyelvvel.
A kazah haverjaim, apa és fiú, készségesen vállalkoztak arra, hogy megmutatják a tuti helyeket. Büszkék is voltak a parkra, jól esett nekik, hogy nekem is mennyire tetszik. Ez a mi hazánk, mondta oroszul a fiatal srác.
A park egyébként 1898 óta védett terület, a cárok elsősorban a fában, halban gazdag területet védték, de 1910-ben megépítették az első szanatóriumot tüdőbetegek számára. 1935-ben lett nemzeti park.
A parkban közel nyolcszázféle növény van, ebből 120 védett. Az erdők 65 százaléka fenyő, 31 százaléka nyír, a maradék nyárfa. Az állatokból több mint háromszázféle van, sok a költöző közülük, hiszen ezen a tájon nagyon hideg a tél, és forró a nyár.
A parkban tizennégy darab nagyobb tó, és rengeteg kisebb tó van, a legnagyobb tavak a Bolshoye Chebachyeand, a Maloye Chebachye, Shchuchye és a Borovoye. Érdekesség, hogy a park északi részén található tavak kavicsos, míg a déli részen lévők homokos partúak.
A különböző érdekes formájú szikláknak saját nevük van, ez például a Szfinx.
Megnéztem az egyik leghíresebb uralkodójuk, a 18. században erős és független kazah államot létrehozó Abylai kán emlékművét.
Ez pedig a kán kőtrónja, és nem lehetett kihagyni a sólymos embert sem.
A parkban jól el is ment az idő, és a kazah sofőrök figyelmeztettek, előfordulhat, hogy az aznapi buszokra már elkel az összes jegy. Igazuk lett, jegy már valóban nem volt Shchuchinsk buszpályaudvarán.
A buszpályaudvar mellett van egy parkoló, tanácsolták, onnan helyi vállalkozók saját gépkocsijukkal vállalnak fuvart a kazah fővárosba, de csak akkor indulnak el, ha megtelt az autó, és minden ülésnek van gazdája. Egy kazah asszonykával már ketten voltunk is, de még kellett volna két ember, a sofőr nem akart félig telt kocsival elindulni.
Ekkor szerencsére feltűnt a teljes kétségbeesés szélén lévő angol pár, ők akkor jöttek a buszpályaudvarról, ahol szintén nem tudtak már buszjegyet venni. Intettem nekik, hogy jöjjenek, pont két emberre van még szükség, mire megnyugodtak.
A kocsi gyors volt, haladtunk a végtelen sztyeppén, én direkt előre, az anyósülésre ültem, mert gyakorolni akartam az oroszt.
A kazah fővárosban a szállásadóim hatalmas adag sült hússal, krumplival, salátával vártak, szokás szerint, írtam korábban riportot a fejedelmi dolgomról.