Jól tudtam, hogy a malajziai Langkawi szigetére az esős évszak kellős közepén érkezem, de semmiképp sem változtattam volna a gondosan megtervezett ausztrál-indonéz-maláj körutamon. Sőt, tervem is volt az esővel, magánéleti problémák miatt akkoriban a lelkemben is esett, így arra gondoltam, remek összhangba kerülök a külső környezetemmel. Ráadásul ez a maláj eső meleg, trópusi, két zuhé között a nap is kisüt, így sok forró ázsiai levessel abszolút megoldhatónak tűnt a dolog. A második naptól a földszinti apartmanom teraszán megjelent egy tarka cica, aki rájött, hogy finom falatokat kaphat tőlem, így később le sem lehetett vakarni.

Amikor láttam a médiában az atombombára emlékeztető lökéshullámokat, automatikusan elkezdtem írni emlékeimet a kikötőről. Többször voltam Libanonban és mindig Ciprusról, hajóval érkeztem, értelemszerűen a kikötőbe. A hajón éjszaka lehetett aludni, nem kellett városi szállásra költeni, hajnalban a hajóról gyönyörködhettem Bejrút panorámájában, reggelenként pedig kezdődhetett a városnézés. Az ember éjszaka visszatért a kikötőbe, a hajó pár nap múlva visszament Ciprusra. Így a kikötőt imádtam, otthonosan mozogtam benne, szeretettel néztem a hatalmas forgalmát, konténereit, a gabonasilót, amelyekről most annyit írnak. Fogalmam sem volt, hogy egyszer megszakad a szív, mert lesz valami, ami végérvényesen elveszik.

Ragyogó napsütésre ébredtem Bangkokban és nagy kedvem támadt elmenni a thai fővárostól mintegy hatvan kilométernyire lévő vasúti piacra (Meaklong Railway Market), ahol az árusok gyakorlatilag a síneken árulnak, és csak a közeledő vonatok miatt húzódnak félre. Mehettem volna taxival is, a magyar árakhoz képest olcsónak számított, ám a sokkal érdekesebb és még olcsóbb thaiföldi tömegközlekedést választottam. Jól tettem, sok szép thai lányt láttam útközben. Elhatároztam, az így megtakarított pénzt mind az elsőszámú thai kedvencemre, a csípős-savanyú, citromosfüves ráklevesre (Tom Yum Goong) költöm.

Ha az ember megszeretné nézni az egyik legszebb kazah nemzeti parkot, a Burabay-t, akkor előbb a kazah fővárosból el kell jutni Shchuchinskba, ez körülbelül 240 kilométernyi távolság. Shchuchinsktól még húsz kilométer a park, az odajutást egyénileg kell megoldani. Ám ezen a környéken egy szót sem beszélnek angolul, így amikor leszálltam Shchuchinskban, kétségbeesett angol pár jött oda segítségért. Megoldottuk, a kazah taxisok oroszul elmondták a pénzügyi feltételeket, ezt lefordítottam angolra, majd vissza oroszra.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Luang Prabang azért vált óriási utazási élményemmé, mert a dzsungel, valamint a két folyó, a Mekong és a Nam Khan ölelte városka úgy tudott megmaradni a gyönyörű természeti környezetben, hogy mindeközben az idelátogató turista is kényelmesen alhat, ehet, ismerkedhet a laoszi kultúrával. Már az első nap éreztem, telitalálat volt idejönni, késő éjszakáig nem is foglalkoztam semmivel csak a két folyóval, sétálgattam a partjaikon, átkeltem függőhídjaikon, betértem kis folyóparti vendéglőkbe, felmásztam a város legmagasabb pontjára.

Borneóba három dolog miatt utaztam el: az őserdőért, az orángutánokért és az olcsó tengeri herkentyűkért. Az orángután-lesről itt írtam riportot a www.dravuczpeter.hu oldalon, most jöjjön az őserdő és a herkentyűk, utóbbiak kapcsán csak annyit, a borneói piacon egy kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint volt. Ezt a kedvencemet szántam a túra végére jutalom gyanánt, a borneói őserdőben ugyanis legkevesebb 95 százalékos volt a páratartalom, nem beszélve a terepviszonyokról, szóval nem lehetett lötyögni.

Megesik, hogy egy távoli országban az embert hirtelen tenyerén hordozza az élet és sokkal jobbat kap, mint amire számít. Ez történt velem Kazahsztánban. Olcsó, napi háromezer forintos szobát foglaltam a fővárosban, Asztanában, egy apartman házban. A ház újonnan épült, egyedüli vendég voltam a földszinten. Így jutott rám öt szoba, két fürdőszoba és egy óriási konyha. Kiderült, az árban még a reggeli és a vacsora is benne van. Amikor reggel felhúztam a redőnyt, szállásadóim azonnal jöttek és hozták az oroszos reggelit, amikor este hazatértem, érkezett a vacsora, többnyire sült hús, krumpli.

Hivatalos tanulmányúton voltam Törökországban, ám a kötelező programok mellett voltak szabadnapok is, hogy kicsit kószálhassak a meseszép dél-törökországi partokon, gyönyörködhessek Földközi-tengerben. Bár többször voltam Alanya impozáns fellegvárában, de mindig határidőhöz kötve, most viszont annyi időm volt rá, amennyit jónak láttam.

Eleve nagy örömmel töltött el, hogy újra, immár másodízben megláthatom a kambodzsai fővárost, de amikor kimentem az olcsó, napi kétezer forintba kerülő, negyedik emeleti szobácska kicsiny erkélyére, a Phnom Penh legszebb épületeire, a Királyi Palotára és a Kambodzsai Nemzeti Múzeumra nyíló pazar kilátás kapcsán boldogan arra gondoltam, ilyen csak Ázsiában van, ennyi pénzért. Legalább félórát gyönyörködtem az épületek formáiban, színeiben, majd észbe kaptam, hogy dolgoznom kellene.