Tehát Washingtonban a kormányzati negyed közvetlen közelében laktam, és tudtam minden egyes háztömbnél egy rendőrautó áll. A kifejezés ebben az esetben azért pontos, mert nagyon sok autóban nem ült rendőr, ám az üres jármű puszta megjelenése is elég visszatartó erő volt. Ráadásul az egész kormányzati negyed minden négyzetméterét kamararendszer ellenőrizte.
Washington központja nagyon rendezett, sok a zöldterület, a város szívében egy hatalmas parkot öveznek körül a múzeumi negyed világhírű múzeumai, amelyek között - a teljesség igénye nélkül - olyan kitűnő intézmények találhatóak, mint az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma, a National Museum of the American Indian, vagy a Nemzeti Légi és Űrhajózási Múzeum, a National Air and Space Museum. (Ezekről jómagam is írni fogok a www.dravuczpeter.hu oldalon.)
De ezen a részen találhatóak a kormányzati intézmények is, az amerikai földművelésügyi minisztériumnál nagyobb minisztériumot életemben nem láttam, vége-hossza nem volt az épületnek.
Megnéztem Henry Wadsworth Longfellow szobrát, az ő nevét már általános iskolában ismertem, ő írta a Hiawatát 1855-ben, ez pedig egy nemzeti eposz, és indián tárgyú. Reméltem, a következő utcasarkon hasonló váratlansággal talán a Nagy Indiánkönyv szerzője, James Fenimore Cooper szobrába ütközöm.
De időközben már sötét lett, bemenni nem tudtam már sehová, maga a város, az utcái nagyon tetszettek.
A rendezett központot logikusan építették fel, áttekinthető utcaszerkezet, széles utak, járdák, gyönyörű art deco épületek – miként számos amerikai nagyvárosban. És ugyanakkor a modern építészeti csodákban sem volt hiány.
Megnéztem még a Washington-emlékművet, amely az első amerikai elnöknek, George Washingtonnak állít mementót.
1848-ben kezdték el építeni, ám a tervező, Robert Mills halála megakasztotta a munkálatokat és közel harminc éves csúszással, 1884-ben adták át ezt a szép obeliszket. Maga az obeliszk egyébként egyiptomi műfaj, onnan származik, és napszimbólum.
Haladtam hát a Fehér Ház felé.
Ha létezik a nemzetközi turizmus célállomásai között olyan épület, amelyről a turisták azt mondják, hogy a hírneve ellenére kicsit csalódást okozott, mert nagyobbat, látványosabbat vártak, az bizony sokszor megkapja a Fehér Ház.
Mert minden híradóban szó van róla, lényegében egy kultikus építmény, a még mindig vezető világhatalomnak számító ország kormányzati központja, és ehhez képest mit lát a turista? Leginkább egy masszív, kiadós, vidéki kastélyra emlékeztető épületet.
Szépnek szép, de nem elég attraktív, írja, mondja, meséli számos, Washingtonban járt látogató. Azt hiszem, nem tartozom közéjük, mert nekem volt csalódás, látványosnak is találtam, azt is éreztem, korántsem olyan kicsi, mint első látásra érezhetné az ember, És ez igaz is, mert 130 terem, szoba, iroda és egyéb helység található benne.
A története pedig nagyon érdekes.
Ír származású építész, James Hoban tervezte, talán innen az épület hangulata, talán ezért mondják sokan vidéki kastélynak, a munkálatok 1792 kezdődtek, és 1800-ban értek véget, ekkor költözött be az Egyesült Államok második elnöke, John Adams, aki így az első elnöki lakó volt.
A legenda szerint olyan épületet próbáltak felhúzni, amely tekintélyt parancsolt a születőben lévő új hatalomnak.
Talán így volt, de a brit csapatok mindenesetre nem érezték ezt a tekintélytiszteletet az 1812-ben kezdődött brit-amerikai háborúban, mert 1814-ben elfoglalták és felgyújtották a Fehér Házat. Maga a háború 1814 decemberében ért véget, bár érthetetlen módon az európai békekötés ellenére a harcok még 1815 februárjáig folytatódtak.
Az épület történelmének első szakasza tehát a felgyújtással lezárult, az újjáépítés során némileg változtattak az eredeti elképzeléseken. Sok helyen az olvasható, hogy a Fehér Ház az újjáépítés után lett fehér, ám ez nem így van, már 1798-ban mindent fehérre festettek, két évvel John Adams beköltözése előtt.
Arról nem is szólva, részben már eredetileg is fehér márványt használtak, illetve, a márványhoz nagyon hasonlító mészkövet, egyenesen innen, a mi környékünkről, Dalmáciából, Brac szigetéről. A márványhoz hasonlító braci mészkőt 1500 évvel korábban maga Diocletianus római császár is felhasználta, amikor Splitben építtette a palotáját, sőt, a Berlinben lévő, a történelemből annyira jól ismert Reichstag építőanyagának túlnyomó többsége is Brac szigetéről érkezett.
Az épület alatt természetesen sokemeletnyi óvóhelyrendszer található, ennek nagy részét nem a 19. század első felében, hanem később építették meg, miként azt a világpolitikai változások, a hidegháború, az atomkor diktálták.
Mivel késő este volt, így kívülről csodálhattam meg a Fehér Házat, a mindenkori amerikai elnökök dolgozószobáját, az Ovális Irodát. A nyilvánosság számára egyébként Thomas Jefferson elnök – ő volt az Egyesült Államok harmadik elnöke - engedélyezte a szervezett kirándulásokat, ez a hagyomány csak háborús időkben szünetel. (Bár nem tudom, ki mondja meg pontosan, hogy most akkor háború van a világban, vagy sem?)
Magát az irodát csak a 20. században húzták fel az épülethez, 1902-ben, ezért a stílusa kicsit elüt az épület többi részétől. Az irodából négy ajtó nyílik, az egyik az épület másik szárnyába, a második a személyi titkár dolgozószobájába, a harmadik az elnök dolgozószobájába, és az iroda negyedik ablaka a Fehér Ház rózsakertjébe visz.
Aztán ez az 1902-es változat sem tetszett az amerikai vezetésnek, Franklin D. Roosevelt 1933-ban újjáépítette az Ovális Irodát.
De minden beköltöző amerikai elnök változtatott és változtat valamit, persze, ez már nem szerkezeti dolgokat érint, elsősorban bútorokat, a szőnyegeket, a csillárokat, a festményeket cserélnek, meg új kutya érkezik.
Az Ovális Irodának azért van történelmi léptékkel mérve is jelentősége, mert a válságos pillanatokban az amerikai elnökök innen szólnak a nemzethez.
Ekkor már tényleg későre járt, másnap nagyon korán keltem, jó kis mozgalmas napot terveztem be, minél többet akartam látni Washingtonból.
Így csináltam még pár fotót a késő esti washingtoni utcákról, a hangulatról, jó kis munka volt, a rendőrök barátságosan figyelgettek, látták, hogy ártalmatlan turistával van dolguk. Volt még pár hely nyitva, ittam egy-két sört, ha már…
A szállásra visszaérve még olvastam egy érdekes dolgot.
A Fehér Ház - manapság már elképzelhetetlen módon - egykoriban annyira nyitott és bejárható volt a nagyközönség számára, hogy maga Abraham Lincoln nehezményezte, miszerint reggelente álláskeresők, szívességkérők zaklatják.
A mai világhoz képest más világ volt ez, mert a Fehér Ház akkori lakója ráadásul még igyekezett is kedvébe járni a kilincselőknek.
A szálloda egyébként korrekt módon a szobába kávé- és teahegyeket készített be, így másnap jól feltöltve indultam neki a második washingtoni napnak. Jó esélyeim voltak, az első este igen jól sikerült.
