Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Késő délután érkeztem meg az Egyesült Államok fővárosába, Washingtonba. Általában úgy szervezem az utazást, hogy az idegen várost még fényes nappal lássam meg először, hátha valami gond van a szállással, és akkor még mindig lehet lépni, nem késő este, éjszaka kell rögtönözni. De Washingtonban a kormányzati negyed közvetlen közelében laktam, és tudtam, minden háztömbnél rendőrautó áll. Gyorsan elintéztem a szállodát, és nekiindultam az esti városnak, ha mást nem is, de a Fehér Házat látni szerettem volna.

Évtizedeken keresztül mit sem sejtve énekelgettem a Neurotic kultikus sorait, hogy „kicsit Harlem, kicsit Manhattan, menthetetlenül elvesztem”, aztán egy szép májusi estén magam is elvesztem Manhattanben. A bökkenő ott volt, hogy a George Washington-hídon csak autósforgalom létezett, gyalogosforgalom nem. Ott kóvályogtam a híd alatt, a senki földjén. Vajon találkozom a méltán világhírű amerikai sorozatgyilkosok egyikével?