A 2652 méter magas, 6 kilométer átmérőjű kalderával rendelkező Osorno tűzhányóra szokták azt mondani a vulkánkutatók, hogy az a tökéletes formájú vulkán, szabályos kúpformája van, ráadásul a tetejét meg teljes egészében gleccser borítja.
Tény és való, jól mutatott a borongós időben, hasonlított a Fujira, a japánok szent hegyére. Kicsit félelmetes is volt, az ember nem tudta mit gondoljon felőle, mennyire alszik ez a vulkán, vagy éppen csupán erőt gyűjt?
A bizonytalanság oka, hogy az Osorno 1869-ben tört ki utoljára, vagyis 149 éve. Ám előtte meg Chile legaktívabb vulkánjai közé tartozott, 1575 és 1869 között tizenegy kitörést jegyeztek fel, kevesebb, mint háromszáz év alatt majd egy tucatot. A számtani átlag alapján mondhatjuk, minden évszázadra jutott négy kitörés, ami azért nagyon sok.
Tehát csend van 149 éve, ám bármikor megindulhatnak azok a lávafolyamok. A korábbi évszázadok vad kitöréseit mutatja, hogy a vulkán gleccser alatti része teljesen csupasz, ott életnek nyoma nincs, csak megszilárdult fekete bazalt réteget látni.
A fekete bazaltréteg valaha izzó lávafolyam volt, amelyek az Osorno tűzhányótól nyugatra a Llanquihue, keletre pedig a Todos los Santos tavakig jutottak el, elbírom képzelni – vagy nem -, hogy micsoda gőzbe borult az egész vidék a láva és a víz találkozásakor, ráadásul ilyenkor sósav is keletkezik.
Az Osorno tűzhányóról természetesen az indiánoknak létezik a saját legendájuk. A vulkánban egy gonosz szellem élt, Peripillan, akit gonoszságának mértéke miatt még a többi szellem is kiközösített. A vulkán lábánál lévő faluban pedig élt egy, a szépségéről messze földön híres lány, aki már az esküvőjét tervezte a falu legbátrabb fiatal harcosával.
Peripillan ennyi boldogságot nem tudott elviselni, és az egyik kitörést követte a másik, az emberek menekültek a tűz és a füst elől. Hogyan lehetne kiengesztelni a gonosz szellemet? Az indiánokhoz ekkor megérkezett egy több száz éves öreg indián, aki azt mondta, nincs más megoldás, fel kell áldozni a törzs legszebb lányát, és szívét beledobni a vulkán kráterébe.
Megtörtént, a lány szívét egy sas vitte és dobta le. Abban a pillanatban havazni kezdett, heteken keresztül csak esett és esett a hó, eloltván a lávafolyamokat. A törzs megmenekült, visszatérhettek a faluba. A legbátrabb fiatal harcos viszont öngyilkos lett azon a helyen, ahol a lányt feláldozták. A két halál helyszínén ma egy palota áll, de nem mindenki láthatja, csak a tiszta szívű emberek – szól a legenda.
Következtek a Petrohué-vízesések, amely talán nem olyan látványosak, mint az amerikai földrész más zuhatagai, így például a Niagara- vagy az Iguazu-vízesések, de azért nagyon szépek.
A vízesések a Petrohué folyón alakultak ki, és a Todos los Santos tó táplálja azokat, az átlagos hozamuk 270 köbméter másodpercenként.
Leginkább mégis a színkavalkádja tetszett, a világoskék, a kékesfehér és a zöldeskék voltak az uralkodó színárnyalatok.
Külföldön mindig szoktam ingeket, pólókat venni, most is visszamentem az ajándékboltba, és vettem egy piros chilei, Petrohué feliratos pólót, jelenleg az egyik kedvencem.
Pár búcsúképet készítettem még.
Felszálltam a buszra, következett a harmadik andoki etap, ahol először is át kellett hajózni a Todos los Santos tavon.