Ezen emlékekről beszél most, amikor a német tankokkal ellentétes irányba, északra haladunk a sugárút platánjai között. A férjét a németek elhurcolták, szerencsére csak dolgozni, mivel kitűnő szabó volt, szükség volt a munkaerejére. És túlélte, és hazatért Párizsba. A nénikém jó magyaros csirkepörköltet csinált Imre bácsinak, aki, elszokva az ilyen kitűnő ételektől, rosszul lett tőle. Ilonka néni egész életében lelkiismeret furdalást érzett ez miatt.
Mindenestre nem volt könnyű dolga. Imre bácsi Németországban volt, ő egyedül maradt Párizsban, rosszul beszélt franciául, kigúnyolták érte a munkahelyén.
Orléans, Chambord
A francia fővárost övező monumentális, tíz-tizenkét sávos körgyűrűre tartunk, és egy óriási félkör megtétele után el is kanyarodunk délnek, Chenonceau, Amboise, Tours, Blois, Chambord, Orléans és a többi világhírű Loire-menti kastély felé.
A Loire-völgyének felső szakasza, Orléans mintegy kétszáz kilométernyi út, a folyó innen már nyugat felé veszi az irány és fut egészen az Atlanti-óceánig. A Loire egyébként végig hajózható, két tucat mellékfolyóval bír, és nem néztem volna ki belőle olyan bő vízhozamot, medermélységet, hogy a torkolattól egészen Nantes-ig felhajózhatnak a nagy óceánjáró hajók, ami testvérek közt is harminc kilométernyi táv.
Nénikém szerint egész pontosan meg lehet mondani a völgy virágzásának, felemelkedésének kezdetét, ez pedig a jeles 1418-as év. Akkoriban Párizsban zűrös volt az élet, angolok és a velük szövetséges burgundiak fosztogattak, járványok dühöngtek, telente farkascsordák törtek be a városba, a trónörököst – aki később majd VII. Károlyként lép trónra - végül ki kellett menteni valami biztonságos helyre, Chinon kastélyát választották a testőrök.
Hamarosan nyilvánvalóvá vált a Loire völgyének védettsége és az akkori útviszonyokhoz képest a fővároshoz való relatív távolsága, a nyugodt völgyben hamarosan megjelent az udvartartás. Az arisztokrácia kastélyokat, várakat, kúriákat kezdett építeni, kezdetben a védelmi szempontok nagyobb szerepet kaptak, később a szórakozás, a pihenés motiválta az újabb és újabb épületek felhúzását.
A fejlődés nem is tört meg kétszáz évig, igaz, a fénykor azt követően lezárult, amikor a XVI. században I. Ferenc kijelentette, bizony visszatérne kedves Párizsába. Igaz, ekkor már megtette a magáét, nevéhez fűződik a talán legnagyobb kastély, a közel félezer szobás Chambord felépítése, amelyet egy hatalmas vadas park vesz körül. Évtizedeken keresztül ezrek építették a komplexumot, egy időben az is felmerült, elterelik a Loire vizét, végül „csupán” egy mellékfolyóval tették meg mindez.
Az első állomásunk Orléans, amelyet 1429-ben mentett fel az angol ostromgyűrűből egy fiatal parasztlány, Jeanne d'Arc, majd egy hónap múlva csatában is legyőzte az angolokat. Noha a burgundiak segítségével 1430-ban máglyára küldik, az angolok uralma elsősorban neki köszönhetően megrendült francia földön, és 1445-ben éppen VII. károly szorítja ki őket utolsó bázisukról, Normandiából. Jeanne d'Arc-nak ma szobra áll a városban, nem messze Franciaország bizonyos egyik legszebb gótikus templomától, a Szent Kereszt Székesegyháztól.
Amboise, Chenonceau
Bármerre is közlekedik az ember a Loire-völgyében, minden alkotás a francia nemesség gazdagságát, kísérletező kedvét, elődeink építőművészetét tanúsítja, három-négy-tíz kilométerenként láthatjuk, remekművek kerültek ki a mesteremberek kezei alól. Utóbbi talán törvényszerű is, ha arra gondolunk, Leonardo da Vinci, akit az 1517-ben Milánót meghódító I. Ferenc hívott meg francia földre, életének utolsó két-három évét a fenséges Amboise-ban töltötte, szobájából e sorok szerzője csak igen óvatosan mert letekinteni a nyaktörő mélységbe.
Leonardonak - miközben a szuperszonikus repülőgép működési elvének alapjait fektette le, és a műanyaggyártás kezdeti, XVI. századi lépéseit vázolta fel - arra is volt pihenésképp ideje, hogy Chambord kastélyába olyan kettős csigalépcsőt konstruáljon, ahol felfelé és felfelé haladók külön úton, az egymással való összeütközés nélkül közlekedhettek. (Nem elírás, Amboise-ban lakott, de a csigalépcsőt másik kastélyba álmodta meg.)
A Loire-völgyének reneszánsz kastélyai le sem „tagadhatnák” építészeti stílusjegyeiket: minden arányos, szimmetrikus, az épületeket a tájba komponálták bele. Nagyon sok az antik elem, motívum, a rómaiak kupolája, a görögök oszlopsora, timpanonja minduntalan visszaköszön, és a reneszánsz életörömről tanúskodnak a bőségesen alkalmazott gyümölcs- és virágdíszítmények.
Mindig csak fogolysült, mindig csak királyné?
Mindegyik kastély másról híres. Chinon, mert ott kezdődött a sztori. Chambord, mert a legnagyobb. Amboise Leonardo miatt, Chenonceau a hölgyek okán. A sokak által a legszebb, legkecsesebbnek tartott kastélyt többnyire nők építették, királynők és a mindenkori francia királyokkal kölcsönös, nagyfokú szimpátiát tápláló más hölgyek lakoztak benne, azt mondják, Franciaország legszebb kegyencnői laktak mindig is a falak közt. A királyok temperamentumát jól jellemzi nénikém egyik története. Az egyik jeles uralkodót udvari papja megrótta a sok félrelépésért, mire a káplán úr egy hétig minden étkezésre kicsiny fogolysültet kapott. Amikor egy hét után reklamált, „mindig csak fogolysült Felség?”, a király szelíden így válaszolt: „Mindig csak királyné, kedves uram, mindig csak a királyné?”
Cheverny arról híres, hogy itt maradt meg legnagyobb épségben a kastély berendezése, a kertművészet gyakorlói szerint a legszebb, legötletesebb parkot, a kertépítés csúcsát Villandry kastélyánál találjuk. Azay-le-Rideau építtetőjét bizonyos pénzek elsikkasztásával vádolták, így a félkész épületet otthagyva, menekülnie kellett, a király pedig lefoglaltatta az épületet, bár utóbbi nem sínylette meg a pénzügyi nehézségeket: tökéletesre sikerült.
Blois-t azért javasoljuk, mert egykor királyi székhely volt és merte magának venni a bátorságot, hogy ideig-óráig komolyan gondolja, Párizs vetélytársa lehet. Chaumont kastélyának parkjában hatalmas libanoni cédrusokat érdemes szemlélni, Beaugency kastélyához pedig az egyik legrégibb Loire-hídon kell átkelni, ráadásul utóbbi nagynéném egyik kedvence.
Ami őt illeti, magas kora miatt aggódtam, bírni fogja-e a hosszú kirándulást? Ám amikor éjjel kettőkor visszaértünk Párizsba, még emlékektől gazdagon ült a hátsó ülésen és energikusan irányított a hatalmas körgyűrű útvesztőiben, rá az Avenue de Saint Ouen-ra, ahol egykoron a begördülő német tankokat nézte, 1940-ben.