Bár Andalúzia köztudomásúan nincs híján a szépséges, világhírű helyeknek, Sevilla, Malaga, Córdoba, Granada, Marbella sokak bakancslistáján szerepel, és évente több millió turista érkezik ezekbe a városokba, ám Ronda még ebben a pompás névsorban is különlegesnek számít.
Amikor megérkeztem a városkába, olyan érzésem volt, mintha a világi Meteórákat látnám. Ismeretes, a Görögország Thesszália tartományának északnyugati-részén lévő gigantikus, torony alakú sziklákon elhelyezkedő kolostorok találhatóak, ahol a mai napig ortodox szerzetesek élnek, és elképedt turisták találgatják, vajon miképp volt képes az emberi kéz a szédítő magasságban létrehozni az épületeket. (Az égben lebegő kolostorokról itt olvasható írás a www.dravuczpeter.hu oldalon.)
Ronda városkája szikla nélkül is igen kellemes jelenség, jól esett csak úgy járkálni az utcákon, nézegetni a házakat, üzleteket, megszagolgatni az eladásra kínált helyi kolbászokat, sonkákat, azért itt jegyzem meg, a magyar téliszalámi illatával semmilyen külföldi hústermék nem veszi fel a versenyt.
Ronda minden ide látogatóra nagy hatással van, és olyan híres emberek sem voltak vonhatták ki magukat ez alól, mint az osztrák Rainer Maria Rilke, vagy Ernest Hemingway. Az amerikai író ráadásul az „Akiért a harang szól” című regényének több fejezetét is Ronda városában írta meg. Emlékszem, gyerekkoromban milyen élmény volt a film, Ingrid Bergmannal, Gary Cooperrel, majd később magát a könyvet is elolvastam, a mai napig emlékszem a spanyol polgárháború borzalmát ábrázoló leírt eseményekre.
Az amerikai rendező, Orson Welles pedig azt kérte még életében, hogy hamvait hozzák el Rondába, így is történt.
No, ennyit a híres emberekről, és jöjjenek az igazi attrakciók. Először is 750 méter magasan vagyunk Serrania de Ronda sziklafennsíkján, így bármerre fordul az ember, csodálatos a panoráma. Erről jut eszembe, ha valaki netán szereti az olajfaligeteket, bízvást jöjjön Andalúziába, se vége, se hossza a több tízmillió olajfa kavalkádjának, az ember húsz-harminc-negyven kilométert is autózhat úgy, hogy zöldül tőlük az egész táj.
A sziklák magassága „csak” 120 méter, de el lehet képzelni, micsoda bevehetetlen erődítmény volt évszázadokon keresztül, a 15. században a katolikus uralkodók, Ferdinánd és Izabella is csak nagy nehezen, az utolsó városok egyikeként foglalták vissza a móroktól.
A spanyol hadtörténészek is számon tartják Ronda elfoglalását, állítólag a spanyol hadsereg ekkor lőtt első ízben ágyúkból vasgolyókkal egy várostrom során.
Ronda szimbóluma azonban mindenképpen a Tajó-szurdokot, a Guadalevín folyó szédítő szakadékát átívelő híd, amelynek Új Híd a neve, Puente Nuevo, ám annyira nem új, mert a 18. század első felében építették.
Az öreg hidat egyébként az arabok építették még a mór uralom alatt, én már csak a spanyol nevét tudtam kideríteni, San Miguel volt.
A 120 méter magas Puente Nuevo építését 1735-ben kezdték el, ám 1741-ben történt egy szörnyű tragédia, a híd egy része leomlott és a feljegyzések szerint mintegy ötven ember lelte halálát.
A helyieket sokkolta a tragédia és 17 évig hozzá sem nyúltak a hídhoz, 1758-ban kezdték ismét a munkálatokat.
Már sokkal gondosabban, alaposabban jártak el, és két évtized múlva át is adták a remekművet. Míg a turisták jelentős része például Párizsba az Eiffel-toronyért megy, addig Rondába ezért a hídért, én is itt töltöttem a legtöbb időt, a látványt nem lehetett megunni.
Elmentem még a város főtemplomába, a Santa María la Mayorba, amely azért érdekes, mert oldalról úgy néz ki, mint egy lakóház.
Megnéztem még a bikaviadalok helyszínéül szolgáló híres városi arénát, amelynek egész Spanyolországban egyetlenként, kőtribünnel büszkélkedik. Jó lett volna még kicsit maradni, de Andalúziában rengeteg a látnivaló, azt hiszem, innen Marbellába indultam tovább. Búcsúzóul még néhény kép a gyönyörű Rondából.
