Borneó a Föld harmadik legnagyobb szigete, 743 ezer négyzetkilométer, csak Grönland és Új-Guinea nagyobbak nála. Borneón három ország osztozik, Indonézia birtokolja a döntő részét, körülbelül háromnegyedét, a többi Malajzia területe, illetve van még egy kis ország, Brunei, amely viszont amilyen kicsi, olyan rettenetesen gazdag.
Aki viszont megismerné az igazi, még létező őserdőt, mindegy, hogy maláj, vagy indonéz területről teszi, egyaránt láthat még háborítatlan vadont.
Pontosabban trópusi esőerdő a szakszerű kifejezés, ilyen egybefüggő hasonló területet már a világ kevés más részén találni.
Úgy döntöttem a tengerről, hajóval közelítem meg a partot és úgy kezdem meg a túrát az őserdő belsejébe.
Ehhez idegenvezetőt kellett fogadni, de egyetértettem a sziget hatóságaival, hogy nehogy már csak úgy kószáljon valaki, aztán meg évek múltán megtalálják a csontvázát.
Az idegenvezetőt harcedzett ember volt, éveken keresztül fegyveresen szolgált egy ENSZ-misszióban Kelet-Timorban. Utóbbi egy portugál gyarmat volt, 1976-ban Indonézia megszállta, majd jött egy 1999-es népszavazás, itt a nagy többség a függetlenség mellett szavazott. Kelet-Timor független is lett, de majdnem két évtizedig kellettek az ENSZ-békefenntartók.
Na, itt szolgált az idegenvezető haver.
A csónak partot ért.
Nekivágtunk a zöld útvesztőnek.
Borneó meg brit és holland gyarmat volt, majd a függetlenné válás után Indonézia és Malajzia 1962 és 1964 között fegyveres konfliktust követően állapodott meg a felosztásról, a mai állapot 1984-ben alakult ki, amikor Brunei is elnyerte a függetlenségét.
Néztem a fákat, a trópusi fákat. Amelyeknek nincs évgyűrűjük. Soha nem gondoltam volna, az idegenvezető haver magyarázta el. Legjobb tudásom szerint megpróbálom továbbadni.
Nálunk, Magyarországon évszakok vannak, vagyis a növényi szövetréteg, amely a fa háncsrészét, illetve farészét gyarapítja, ennek megfelelően alakul, nem egyenletes, ezért vannak évgyűrűk.
A trópusi fáknak viszont nincs évgyűrűjük, hiszen a fotószintézis egész évben folyamatos. Viszont, mivel vannak esős és száraz évszakok, a fák ezeket lekövetik, így évgyűrűk helyett van egyfajta növekedési zónájuk.
És a nélkülözhetetlenségük is ebben a növekedésben rejlik, amelynek nincs akadálya, a száraz, illetve az esős évszak sokat nem változtat az ütemen, azt is mondhatjuk, egész évben folyamatosan fejlődnek.
Ebből a folyamatos fejlődésből következik, hogy óriásivá nőnek, és a méretük, valamint az adott fafajta jellegzetessége, előnyei mellett nélkülözhetetlenek. Csak annyit mondok a teljesség igénye nélkül: ébenfa, mahagóni, eukaliptusz…
A világ jelenlegi trópusi fa igényének pedig a fele Borneóról származik.
Végre tarthattunk egy kis pihenőt. Kísérőm addig ENSZ-békefenntartóként szerzett élményeivel szórakoztatott.
Haladtunk tovább a zöld útvesztőben. Nem véletlenül írom másodjára ezt a kifejezést, egyik kedves Delfin-könyvem címe volt ez, a Zöld útvesztő, az írója pedig Anatolij Sztaszj. Persze, 1972-ben jelent meg a Szovjetunióban, a dzsungelben játszódott, de voltak benne bujkáló fasiszták is.
Mindegy, a terep nehéz volt, nagyon oda kellett figyelni, hová teszi le az ember a lábát, mert ha itt kificamodik a köveken, akkor nagyon drága lesz kijutni a lombok közül.
A borneói őserdők egyik legnagyobb veszélyét jelenti, hogy az emberiség egyik bölcsője, Jáva, Indonézia főszigete, elképesztő módon túlnépesedett.
126 ezer négyzetkilométeren 145 millió ember él, ez 2015-ben 1120 fő per négyzetkilométer körül volt. Magyarország területe 93 ezer négyzetkilométer, és tízmilliónál is kevesebben vagyunk, szóval, el lehet képzelni.
Miként azt is, hogy Borneó területe 743 ezer négyzetkilométer, és húszmillió ember él rajta. Az arányok félelmetesen eltérőek.
Ezeknek az embereknek Borneó egy lakatlan terület, csak egy baj van, a trópusi őserdők talaja – számtalan példa van rá a nagyvilágban – nem tűri a mezőgazdasági tevékenységet, pár év és kimerül, semmit sem ad, lehet továbbállni.
Ezeken gondolkodtam a trópusi őserdő talaját nézegetve.
Aztán ugrottam egyet, mert megpillantottam a borneói őserdő egyik jogos tulajdonosát.
Végre kiértünk a dzsungelből a tengerpartra. Bár borús volt az idő, a párás hőségben gyorsan úsztam egyet. A távolból hajdani vulkánok maradványai néztek vissza. Tudtam, életem egyszeri és megismételhetetlen pillanatáról van szó. Borneó, őserdő, tenger.
Majd egy kedves látogató vonta magára a figyelmem.
A jávai makákó különlegesnek számít a majmok sokféle fajtái között, mivel táplálékát gyakran a tengerpart árapályzónájának területeiről szerzi be. Ez a majom is ebben mesterkedett, aztán láttam, nincs egyedül.
A jávai makákó hozzám hasonlóan imádja a tengeri cuccokat, amikor apály van, rákokat, csigákat, kagylókat szerez magának az ártéren. Kitűnően úszik.
És láthattam a világ egyik legkülönlegesebb majomfajtáját is, a borneói nagyorrú majmot, amely kizárólag Borneón él, a sziget megközelíthetetlen mocsárerdőiben, és ami igazán híressé teszi őket, az a hatalmas, lógó orruk.
A jávai makákó és a borneói nagyorrú majom is jóllakott, így én következtem.
A közeli falu piacán hihetetlen árakon, homárt lehetett venni, kilója ezernyolcszáz forint volt. Európában minimum harmincezer forint lett volna. Vagy negyvenezer. De volt polip és más tengeri finomság.
Jól bevásároltam, mielőtt visszatértem volna az olcsó, bérelt apartmanomba, vissza a civilizációba. Az apartmannak volt egy kitűnő konyhája, így napokon keresztül tartó tengeri herkentyű-fesztivál következett.