Jól tudtam, hogy a malajziai Langkawi szigetére az esős évszak kellős közepén érkezem, de semmiképp sem változtattam volna a gondosan megtervezett ausztrál-indonéz-maláj körutamon. Sőt, tervem is volt az esővel, magánéleti problémák miatt akkoriban a lelkemben is esett, így arra gondoltam, remek összhangba kerülök a külső környezetemmel. Ráadásul ez a maláj eső meleg, trópusi, két zuhé között a nap is kisüt, így sok forró ázsiai levessel abszolút megoldhatónak tűnt a dolog. A második naptól a földszinti apartmanom teraszán megjelent egy tarka cica, aki rájött, hogy finom falatokat kaphat tőlem, így később le sem lehetett vakarni.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Borneóba három dolog miatt utaztam el: az őserdőért, az orángutánokért és az olcsó tengeri herkentyűkért. Az orángután-lesről itt írtam riportot a www.dravuczpeter.hu oldalon, most jöjjön az őserdő és a herkentyűk, utóbbiak kapcsán csak annyit, a borneói piacon egy kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint volt. Ezt a kedvencemet szántam a túra végére jutalom gyanánt, a borneói őserdőben ugyanis legkevesebb 95 százalékos volt a páratartalom, nem beszélve a terepviszonyokról, szóval nem lehetett lötyögni.