Írországban már a 16. században meghonosították a krumplit, miért is ne, hiszen az éghajlat, a föld a gabonatermesztéshez képest sokkal alkalmasabb volt a burgonyatermesztésre. Jóformán mindenkinek ez volt a legfontosabb tápláléka, hús ritkán került az asztalra, a burgonya meg viszonylag kevés gondozást igényelt.
Olykor előfordult, hogy egy-egy évben rossz volt a termés, de utána helyreállt a dolgok rendje. Így 1845-ben, az első rossz termés évében, még nem aggódtak a hatóságok. De 1846-ban szembesülni kellett azzal, hogy itt valami új, addig soha nem tapasztalt szörnyűség történik.
A második évi termés is megrohadt a földben, és míg egy évvel korábban még voltak úgy-ahogy gumók az ültetésre, ekkor már semmi sem maradt a földeken. Sőt, a korábbi évekről még raktáron lévő termés is megrohadt a gomba, a phytophthora infestans miatt.
A hatóságok tehetetlenek voltak. A helyzetet súlyosbította az angol elnyomás, az írek véleménye a mai napig megoszlik, hogy a kormányzat szándékosan nem tette-e meg azt a keveset, amelyet ilyen vis major helyzetben lehetett tenni.
Összesen kétmillióra becsülik az éhen haltak, és az éhezés miatt a különböző betegségekben elhunytak számát.
Egyébként a burgonyavész kórokozójával kapcsolatban rendkívül elgondolkodtató tudományos kutatások láttak napvilágot, mégpedig már a 21. században. Eszerint Mexikóból származott, és azért tudott ilyen pusztító hatás kifejteni, mert a spanyol hódítás során olyan új, genetikai sokféleséggel szembesült, amely miatt évszázadokkal később pusztító kórokozó formája alakulhatott ki Európa nyugati részén.
Ide a Mexikóból érkezett emberek vitték be magukkal. Emlékezzünk csak, az Újvilág indián populációjában micsoda rettenetes pusztítást végzett például a hódító spanyolok által behurcolt kolera, himlő, utóbbi nélkül Cortez talán meg sem tudta volna törni az azték birodalmat.
Ugyancsak két millióra becsülik a kivándoroltak számát, a szerencséseket, akik valahogy össze tudták kaparni a hajójegy árát, elsősorban az Egyesült Államokba. Szerencsések? Hát ezek a hajók nemegyszer a rabszolga-kereskedelem céljaira használt tákolmányok voltak, borzasztó higiéniai állapotban.
A koporsóhajóknak nevezett úszóalkalmatosságokon minden ötödik kivándorló meghalt már a szárazföld elérése előtt.
Aztán Írországban 1850-51 körül kezdett javulni a helyzet, újra volt termés, néha a burgonyavész még felütötte a fejét, de már a pusztítása egyrészt nem volt olyan mértékű, és a rákövetkezendő években mindig jó termés következett. A lakosság száma is lassan-lassan növekedni kezdett, de a tényeken nem lehetett változtatni, a nyolcmillió írből kétmillió meghalt, kétmillió kivándorolt.
Az 1850-es években New York lakosságának egynegyede már ír volt, több ír élt itt, mint Dublin városában. Jelenleg az Egyesült Államokban mintegy 40 millió ember tartja magát ír származásúnak.
Jelenleg Írországban és Észak-Írországban kevesebb, mint hétmillió ember él.
Az áldozatoknak állít emléket a Dublin városában, a Liffey-folyó partján álló szoborkompozíció. De az egész országban vége-hossza nincs a Nagy Éhínségre (Great Famine) utaló emlékhelyeknek.
