A dublini penzióban volt egy kis szobám, amely tökéletesen megfelelt a célnak, csak alvásra kellett. Esténként a panzió hatalmas, mindennel felszerelt konyhájában és a mellette lévő kényelmes társalgóban tartózkodtam. Nagy asztalok voltak benne, jó volt az internetszolgáltatás, csak le kellett vinni a laptopot és dolgozhattam. Esténként magyarországi munkahelyem számára írtam jogi témájú cikkeket.
Volt két angol úr, minden este húst sütöttek a pompás konyhában. Mindig rengeteg húst vettek. Minden este meghívtak, hiába szabódtam. Holnap már frissen sütünk, mondták. Szerencsére magyar téliszalámit és libamájat mindig viszek külföldre, így visszatudtam adni a kedves invitálást. Sok ír sört ittunk.
Körülbelül nyolc-tíz vendég lehetett a panzióban, volt három francia lány, akik minden este teljes átszellemüléssel beszélgettek a szerelemről. Jó volt hallgatni a francia beszédet, örömmel vettem észre azt is, hogy jóformán mindent megértek, a nyelvtanulás szempontjából nem veszett kárba a párizsi Sorbonne-on töltött egy év.
Egy szép hajnalon, jó szokásomhoz híven, miszerint külföldön mindig korán kelek, elindultam a Trinity College-ra, Írország legrégibb egyetemére. Ott is a varázslatos Hosszú Szobát (Long Room) szerettem volna megtekinteni, a régi ír kódexeket, a kereszténység szellemi erejéről tanúskodó világhírű könyvtárat, a görög-római-európai nagyemberek márványszobrait.
Első voltam a bejáratnál, és bár az ír szakértők az ajándékboltot taktikusan a bejárat és a Hosszú Szoba közé helyezték, így sokan már a legelején leragadtak, én ügyet sem vetettem rá, hanem felrohantam a hatalmas lépcsőkön. Igaz, távozáskor azért vettem egy bordó Trinity College-os pólót, a mai napig az egyik kedvencem.
Sok időm ugyan nem volt ugyan fotózni, ám úgy voltam vele, akad még alkalom az alaposabb beállításokra, ha előbb-utóbb úgyis tele lesz turistával a könyvtárterem.
A Trinity College-ot még I. Erzsébet alapította 1592-ben, protestáns diákoknak.
Az öt épületből álló könyvtár-komplexum legszebb része a közel hetven méter hosszú Long Room, amelyet 1712-ben kezdtek el építeni, húsz év múlva fejeztek be, és a hárommillió kötetes könyvtár legrégebbi 200 ezer példánya található itt a tölgyfából készült polcokon.
Ezeken kívül a teljes könyvtár, azaz a Trinity College egyetem könyvtára több mint hatmillió nyomtatott kötetnyi folyóirattal, kézirattal, térképpel és zenei kötettel rendelkezik, ugyanis minden Írországban megjelenő nyomdai termékből kötelező küldeni a központi könyvtárnak.
Sőt, az Egyesült Királyságban megjelent könyvekből, folyóiratokból is kötelező küldeni a Trinity College-ba, egyetlen ír könyvtárként rendelkezik ilyen kiváltsággal.
A márványból készült mellszobrok is nagyban emelték a könyvtár pompáját. William Shakespeare és Francis Bacon mellszobra egészen közel van egymáshoz, ezen azért mosolyogtam, mert sok irodalomtörténész szerint nem is Shakespeare írta saját kezűleg a műveit, hanem strómanja volt egy valóban művelt, tanult arisztokratának, legtöbbször Francis Bacon filozófust, vagy Edward de Vere-t, Oxford grófját emlegetik ennek kapcsán.
Tekintettel arra, hogy William Shakespeare csupán négy elemi iskolát végzett, gyerekei analfabéták voltak, kézirat nem maradt utána (!), csak öt aláírás. Ezek ráadásul minden esetben eltérnek egymástól. Könyvei nem voltak és a kortársak nem említik kiterjedt levelezéseikben, hogy találkoztak volna vele valamilyen eseményen, vacsorán, előadáson.
Pedig annak az embernek, aki a Shakespeare-drámákat írta, beszélnie kellett latinul, görögül, franciául, érteni kellett korát meghaladóan a csillagászathoz, orvostudományhoz, történelemhez, földrajzhoz, a királyi udvar etikettjéhez. Más irodalomtörténészek szerint Shakespeare autodidakta módon igen is megtanulta mindezt. Azt hiszem, a Shakespeare-rejtély egy eldöntetlen vita marad.
Engem leginkább az a bizonyítható tény fogott meg, hogy a gyermekei analfabéták voltak. Eltűrt volna ilyesmit egy William Shakespeare? Aki műveiben 21-28 ezer szót használt? (Azért ez a nagy szórás, mert minden kutató mást tekint önálló szótári szónak.)
Kezdetben a Long Room mennyezete lapos volt, így a terem tetejét a 19. században megemelték, hogy egyfajta felső galériát hozzanak létre a könyveknek.
A létrákat síneken lehet mozgatni.
A sok látogató egyébként nem tesz jót a könyveknek, így időről-időre felmerül számuk korlátozása, vagy pedig a Hosszú Szoba lezárása a turistaforgalom elől. De azt mondják ír barátaink, hogy Dublin sós, tengeri levegője és a gépjármű-forgalom sem tesz jót az értékes kiadványoknak.
Itt őrzik a világ legszebb könyvei közé sorolt, kora középkori ír kódexek legértékesebb példányait. A kódexek Európában 4. században jelentek meg, a papiruszról a pergamenre történt fokozatos áttéréssel. A pergamen ugyan drágább és nemesebb anyag volt, de nem függött az importtól. A papír európai elterjedéséig, ez nagyjából a 11-12 században zajlott le, csak pergamenre írták.
A kódex megjelenése is a pergamennek köszönhető, mert a papirusz nem volt alkalmas könyv készítésére, tekercsek formájában alkalmazták.
Közülük is kiemelkedik az úgynevezett Kellsi Könyv (Book of Kells). A kódexet 800 körül készítették a Szt. Columban ionai kolostorához tartozó szerzetesek, majd 806-ban már menekíteni is kellett, mert jöttek a vikingek. A kódexet ekkor Kells városának kolostorába vitték.
Az összesen 680 oldalas mű latin nyelvű, pergamenre készült. A 19. században újrakötötték, az egy könyvet négy részre osztották, így a kódex ma négy darabban van. Ebből kettő mindig a páncélszekrényekben található, és csak kettőt állítanak ki.
Időnként lapoznak benne, így rendszeresen más oldalakat láthatnak az érdeklődők. A könyv megtekintéséhez előjegyzés kell, majd az érdeklődő időpontot kap.
A kódex különlegessége, hogy minden oldala gazdagon illusztrált és hihetetlenül aprólékosan kidolgozott. Gyönyörű az egész, a miniatúrák, a díszes, ékes kézírás, azaz a kalligráfia, az iniciálék, a miniatúrák, a gazdag szimbólumrendszer.
A Kellsi Könyv fő tartalma a négy evangélium, ám egészen profán történetek is szerepelnek benne, tanúskodva a szerzetesek humoráról. Olvashatunk például egy egérkéről, amely nem átallott ostyát lopni a templomból.
Olvashatunk egy macskáról is, amelyet csak megakarnak simogatni a szerzetesek, ám jól tudjuk, a macska igen önálló állat, ha nem akarja, hogy megsimogassák, akkor hívogathatja bárki is. Ezt jól tudom a kisfiam cicái alapján is, csak finom falatokat és simogatást kapnak tőlem, de ha olyan kedvük van, a fülük botját sem mozdítják. Különösen a Félős névre keresztelt szürke macska, mert a tarka, az El Primó többnyire odajön. Igaz, ha olyan kedvük van, dorombolva dörgölőznek a lábamhoz és nyekeregnek, hogy vegyem fel őket simogatni.
A gyerek harmadik macskája, Hegymászó jelenleg csavarog, nem először történt ilyesmi, mert az egy született kalandor macska, a jászladányi ismerősök azt tanácsolták, hogy Hegymászó helyett legyen Csavargó a neve.
A Hosszú Szobától nem messze, már egy másik helységben, megtekinthető az 1916-os húsvéti felkelés függetlenségi kiáltványának egy példánya. A magyar történelem (a lengyel történelemhez hasonlóan), az ír történelemmel is számos rokon vonást mutat. Nagyjából akkor veszítették el a függetlenségüket, amikor mi, a 16. században, VIII. Henrik angol királytól számítják a hódítást.
Az 1916-os húsvéti felkelést vérbe fojtották, 16 vezetőjét (aradi tizenhármak!) kivégezték az angolok, ezt követően alakult meg az Ír Köztársasági Hadsereg. Az angolok az IRA-t terrorszervezetnek tekintették, ám története jól példázza az ír társadalomban kialakult kétféle felfogást. A mérsékeltebbek azt mondták, tárgyalni kell az angolokkal. A radikálisabbak pedig azt, hogy nincs miről tárgyalni, évszázadok óta pusztítanak bennünket az angolok.
Még egy személyes emlék, pár éve voltam a Felvidéken, a szlovák turisztikai hivatal által újságíróknak szervezett nemzetközi tanulmányúton. Jöttek kollégák Ausztráliából, Olaszországból, Angliából, Finnországból, Írországból. Megnéztük a Rákóczi-kriptát is a kassai dómban. Az ír kolléga azonnal képben volt, rögtön tudta, hogy miről van szó, mi a dörgés.
Miként nekem sem kellett semmit magyarázni a dublini Kilmainham-börtön udvarán, ahol kivégezték az 1916-os húsvéti felkelés vezetőit, elég volt csak az aradi vértanúkra gondolnom.
De még a Trinity College más épületeit, udvarait is megakartam nézni. Egy utolsó pillantást vetettem a Hosszú Szobára. Bíztam benne, este megint húst sütünk, téliszalámit, libamájat eszünk a két angol úrral és sok ír sört iszunk.
