Moher-sziklái láttán először némi nyugtalanság fogott el, alföldi gyerek vagyok, nem nagyon bírom ezeket a szédítő magasságokat. De a fényképezőgépemre néztem, nem, itt nem lehet megfutamodni.
Az időjárás egyelőre még nem kedvezett, októbert írtunk, ködös, nyálkás idő borította be a nyolc kilométer hosszan elnyúló sziklafalakat.
A szemerkélő esőben egy szegény utcai zenész próbált pénzkereseti lehetőséghez jutni, nálam sikerrel járt, adtam neki három eurót.
Pár száz méterre volt csupán az O’Brien-torony. Ez a moheri sziklafal-rendszer legmagasabb pontja, 214 méterrel emelkedik az Atlanti-óceán fölé.
Ezt a tornyot a leghíresebb középkori ír uralkodó, Brian Boru leszármazottja, Cornelius O’Brian építtette 1835-ben. Ő már nem volt király, ellentétben híres ősével, aki 1014-ben legyőzte az egyesült viking seregeket, ám az öldöklő csatában ő is elesett.
Utódai az elkövetkezendő kétszáz évben sorozatosan vereséget szenvedtek az előrenyomuló angol csapatoktól, a függetlenség odalett.
Egy magyar vonatkozás: Brian Boru leszármazottja volt Candale-i Anna magyar királyné. Hogy ő ki volt? II. Ulászló magyar király felesége és a mohácsi csatában elesett II. Lajos anyja.
Haladtam tovább a sziklafal peremén, lassan tisztulni kezdett az idő.
A sziklafalakon harminc különféle madárfaj több tízezer egyede lakik, emberektől háborítatlanul, elérhetetlenül.
A Moher-sziklák Írország legjelentősebb turistalátványossága, évente egymilliónyian látogatják.
Eléggé átfáztam a túra végire, siettem a buszhoz. Késő este, visszatérve a dublini szállásra, már frissen sütött hús és jóféle ír whisky melegében válogattam a képeket.
