A bejáratnál egy óriási kakóbabnövény fogadott, vagyis a csokoládét némi túlzással kakaóbab salátának is nevezhetjük. A saláta pedig egészséges. A gyerek is ezen a véleményen volt, hogy a csokit tekintsük salátának.
Az aztékok és a maják már évszázadokkal azelőtt itták a csokoládét, hogy 1519-ben a spanyol konkvisztádorok élén megérkezett Mexikóba Hernando Cortes. A spanyolok ekkor ismerték meg a kakóbabból készült italt és annak indián nevét, amely „xocolātl” volt. Lényegében minden nyelvben ezt az azték szót használják napjainkban.
De a kakaó szó is indián eredetú, a „cacau” eredetileg azt jelenti, hogy cserélni, vásárolni, kereskedni, az aztékok és a maják ugyanis fizetőeszközként is használták a kakaóbabot és a csokoládét. Sőt, amikor az aztékok győzelmet arattak a maják felett, a hadisarcot kakaóbabban kellett megfizetni.
Még annyit, hogy a maják keserűen itták a ledarált, megpörkölt, felvizezett italt, az aztékok viszont már ízesítették, például vaníliával, fahéjjal, kukoricaliszttel. Sőt, erjesztették is, ennél fogva az ő csokoládéjuk eleve édesebb, lágyabb volt.
Az aztékok azt mondták, hogy nem mástól, mint a Tollas Kígyóistentől, Quetzalquetl-től kapták az istenek italát. A Tollas Kígyóistennel elképesztő szerencséjük volt a spanyoloknak, ugyanis ez a fehér bőrű, szakállas férfiisten az indiánok legendái szerint többszáz évvel korábban elhagyta az aztékokat, keletre hajózott, de előtte megígérte, hogy visszafog térni.
Így amikor keletről megérkeztek a fehér bőrű, szakállas európaiak, az aztékok Quetzalquetl leszármazottainak gondolták őket és barátságos fogadtatást adtak. Corteséket egyből az uralkodójuk, Montezuma elé vitték, aki csokoládéval, az istenek italával kínálta meg az isteni eredetűnek tartott jövevényeket.
A spanyolok sikeresen kihasználták az indián törzsek közti ellentéteket, az aztékok zsarnoki húzásait és indián szövetségeseikkel meghódították az azték birodalmat. Indián szövetségeseik azt kapták később jutalmul, amit az aztékok büntetésül: járványokat, szolgaságot.
A spanyolok hazavitték a kakóbabot, de még vagy nyolcvan-száz évig nem terjedt el Európában, jóformán csak Spanyolországban ismerték, majd az 1600-as évektől elndult a világhódító útjára.
De most nézzük még a szobrokat. Ő Kubala László, aki 1950 és 1963 között a Barcelona klasszisa volt. 1999-ben szavaztak a Barcelona szurkolók, hogy ki volt a 20. században a legnagyobb játékosuk, és a szurkolók döntő többsége Kubalára szavazott.
Edzőként is sikeres volt, kijuttatta a spanyol válogatottat az 1978-as argentínai világbajnokságra és az 1980-as olaszországi Európa-bajnokságra. Az 1992-es barcelonai olimpián aranyérmet nyert a csapattal. 2002-ben hunyt el Barcelonában.
Ő pedig Harry Houdini, a világ egyik legnagyobb illuzionistája, szabadulóművésze, bűvésze, aki 1874-ben Budapesten született, Weisz Erik néven, négyéves volt, amikor a család kivándorolt az Egyesült Államokba.
Fehércsokoládéból készítették el Hópehely – azaz, Copito de Nieve - a barcelonai állatkert világhírű fehér gorillájának szobrát, sajnos, 2003-ban elpusztult.
Térjünk vissza a csokoládé történetére.
Tehát Európában az 1600-as években indult el hódító útjára a forró ital, a holland C. J. van Houten 1828-ban feltalált kakaósajtológépe pedig nagyban javította a csokoládéital minőségét: a készülék segítségével a kakaóbabból sikerült kivonni a nehezen emészthető zsíranyag egy részét.
A szilárd csokoládét azonban csak 1842-től tudták előállítani.
A csokoládészeletet 1847-ben találták fel, mégpedig Svájcban, a Nestlé-fivérek. Ismerős a név, igaz?
Elég is volt ennyi a múzeumból, lehetett volna még csokit készíteni, vagy csokival festeni, de Bendegúznak szerintem nem volt kedve bemenni egyedül és angolul beszélni.
Így tehát elmentünk a büfébe, amihez viszont nagy kedve volt, tökéletesen megértettem. Ettünk és vettünk is későbbre a minőségi csokikból.
