dravuczpeter.hu

A távolban már feltűntek Honduras partjai, veszélyes szárazföld közeledett, ezért egy esetleges rablásra felkészülve a kamu bankkártyákat és mintegy harminc dollárt a pénztárcámba tettem, míg a jó bankkártyákat és a százdollárosokat a ruhámban lévő titkos zsebekbe rejtettem. Puerto Cortes, Choloma, El Progreso, mind a nemzetközi drogkereskedelem egyik legfontosabb útvonalán feküdtek, különösen tartottam San Pedro Sulától, ahol naponta három-négy embert lőnek agyon, és évek óta a világ legveszélyesebb városának minősül. Azt is sejtettem, kis odafigyeléssel nem lesz semmi baj, ráadásul itt sem mindenki a drogkartelleknek dolgozik, és békés városkákat, kedves embereket is meg fogok ismerni. (Így is történt.)

Mindig is szerettem volna eljutni Ausztráliába, már gyerekkoromban sokat olvasgattam az ismeretlen déli föld, a terra australis incognita felfedezéséről, ám csak 2013 nyarán ismerhettem meg az ötödik kontinenst. Korábbról két ausztrált ismertem, érdekes módon mindkettő hölgy és egyaránt Lynn a nevük. Az első a csoporttársam volt, Párizsban együtt tanultunk francia nyelvet, sőt, még életem egyik legjobb koncertje is hozzáfűződik, a Palais Bercyben nagyot tomboltunk INXS-re. A második ausztrál hölgy Rómában dolgozó újságíró kolléga, egy Ciprusról Libanonba tartó hajón találkoztunk. Mindkét Lynn azt mondta, Ausztráliát kicsit unalmasnak tartja. Bár ezt így nem mondanám, annyi tény, Sydneyben este hat órakor már az ázsiai gyorsbüfék többsége is elkezdett bezárni. Igen, és a szórakozónegyedből korán hazaindultam, mert semmi különösebbet nem tapasztaltam. Furcsán is éreztem magam, eredetileg úgy terveztem, a napfelkeltét valahol az Operaház és a Királyi Botanikus Kert környékén nézem meg, köszöntve a Tahiti és Új-Zéland felől érkező napot.

A Cameron-felföld központi városa, Tanah Rata első pillantásra akár Európában is lehetne. Mindenhol fenyőerdők, gondozott parkok, patakok, a hőmérséklet húsz fok, nincs az elképesztő maláj páratartalom (nem is csoda, ezerötszáz méter magasan vagyunk a tengerszint felett). Ám ha alaposabban megfigyeljük a parkokban sétáló maláj, kínai, indiai családokat, a trópusi virágokat, pillangókat, a fenyőerdők élőlényeinek egzotikus hangjait, egyértelmű, nem lehetünk az öreg kontinensen. A sétálók között meglepően sok az indiai, ennek oka, hogy a Cameron-felföld (Cameron Highland) hatalmas teaültetvényein közel százötven éve a britek által Indiából idehozott munkások és azok leszármazottjai dolgoztak és dolgoznak. A teacserjék millióin túl eperültetvények, méhészetek, virágkertészetek és pillangófarmok okoznak jókedvet a kirándulgató helyieknek, nyugati és ázsiai turistáknak.

Nyugalomra vágytam, elegem volt mindenkiből. A Föld egyik utolsó gyarmata, Belize fővárosa, Belize City kimerítő volt, mindenütt totál betépett és kiszámíthatatlan raszták (tiszta Jamaica), akik folyamatosan jöttek oda hozzám a szédültségeikkel. A csirkebusszal eljutottam Placenciáig, Belize legdélebbi városáig. Innen nem volt tovább, csak a guatemalai őserdő. Nem bántam. Hetente egyszer ment egy hajó, minden pénteken, Hondurasba, San Pedro Sullába, a világ jelenleg legveszélyesebb városába, két-három éve a lakosság számarányához képest itt van a legtöbb gyilkosság. Megvettem a hajójegyet, úgy gondoltam, régóta halott nagyszüleim eddig is vigyáztak rám. Belize és Placencia viszont érthetetlenül drága volt. Csak a vodkának, a vagdalt húsnak és a marihuánának volt józan ára.

Albániáról, az albán életszínvonalról többször hallani lekezelő megjegyzéseket. Ezekkel óvatosan bánnék, mert az emberi élet minősége összetett dolog. Az albánok például nagyon egészséges ételeket esznek, itt a kenyér az kenyér, a hús friss, a birkát helyben vágják, a paradicsomnak paradicsom íze van, egyetlen nyugati gyorsétterem-láncot nem láttam az országban. Mindig van idejük beszélgetni, beülni, kiülni valahová, sokszor családostul, barátságosak, érdeklődők, és az élet mindenképpen nyugodtabb, mint nálunk. Az ország nyugati, tengerparti részén mediterrán a klíma, októberben is fürdenek a habokban, tél igazán csak a magashegységeikben van. Talán kevesebb pénzük van, ám kevesebb felesleges dologra is költenek. Természetesen, önmagáért beszél, hogy a 3,2 milliós Albánia lakosságából sokszázezer ember külföldön dolgozik, és a német utazási irodák szlogenje pár éve így szólt: nyaraljon Albániában, az autója már úgy is ott van. Mindenesetre, már az első napokban megkedveltem az országot.