dravuczpeter.hu

Cap d’Antibes az egyik legszebb félsziget a francia Riviérán, elég nagy ahhoz, hogy hatalmas villák épülhessenek rá, és egyben legyenek eldugott öblei is, nem véletlenül laknak erre a nagyon gazdagok. Antibes városába első ízben stoppal érkeztem, egy helyi szobafestő vett fel, majd amikor elmondtam a konzerves, hátizsákos, tengerparti hálózsákos magyar valóságomat, azt válaszolta, igazán megérdemlek egy jó vacsorát, az ő anyukája olasz, és remekül főz. Ezzel a kedves kis emlékkel indítottam a túrát 2018 szeptemberében, Cap d’Antibes-en.

Egyetemista koromban minden évben a francia Riviérán nyaraltam. Persze, ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy hátizsáknyi magyar konzervem, hálózsákom, háromliteres gallonom a víznek és kész. A pénzemből csak kenyérre és múzeumi belépőre futotta, stoppal közlekedtem, tengerparton aludtam. Bezzeg, most repülővel érkeztem Nizzába, és béreltem egy kifogástalanul felszerelt kis apartmant. Szokatlan is volt nekem ez a nagy jólét, az első éjszaka hajnali ötkor felkeltem és a régi szép időkre gondolva, elindultam az olasz határra.

A Père-Lachaise a világ talán leghíresebb temetője, és elképesztő, hogy ki mindenki nyugszik itt, a teljesség igénye nélkül: Balzac, Delacroix, Apollinaire, Edith Piaf, Jim Morrison, Rossini, Sarah Bernhardt, Chopin, Gilbert Becaud, Moliere, La Fontaine, Marcel Proust, Oscar Wilde, Modigliani, Henry Salvador, Héloise és Abélard. Körülbelül egymillió ember nyughelye és az viszont bizonyos, hogy a Père-Lachaise a világ leglátogatottabb sírkertje, évente százezrek zarándokolnak el ide.

Két nyári hónapon keresztül éltem Fontainebleauban, egy XVI. századi házban. A reneszánsz óváros szívében lévő I. Ferenc korabeli házat a tulajdonosa még „fénykorában” vette, az épület hangulata varázslatos volt, a falakból, az ajtókból, a bútorokból áradt az idő, a múlt, a történelem; minden átalakítás nélkül kosztümös filmet lehetett volna forgatni benne. A reneszánsz kastély, amelynek udvarán majd 1814-ben Napóleon búcsút vesz a gárdától, rendszeres vasárnapi programommá vált, a kastély parkjába pedig az első látásra beleszerettem, nem különben Fontainebleau híres, több mint kétszáz négyzetkilométernyi erdejébe. Csakis azért költöztem el innen két hónap után, mert lehetőségem lett Párizsban lakni.

Párizsi életem során egész pontosan hat kerületben laktam. Laktam a XVI.-ban (Boulogne, rue Fessart), a XVIII.-ban (Avenue de Saint Ouen), a XIX.-ben (Place des Fetes), az I. kerületben (rue Rambuteau), laktam a III.-ban (Place de la Republique) mellett, és a XX.-ban (rue de Bagnolet). A kerületek között természetesen jócskán akadtak eltérések, ám egyvalamiben egybecsengtek a lakások, illetve az albérletek árai: magyar állampolgárnak meredekek voltak. Ám némi városismeret révén meglehet találni azokat a párizsi kerületeket, kerületrészeket, ahol valamennyit tudunk fogni az árakon. És akkor még nem beszéltünk a külvárosokról (banlieu), igaz, a legolcsóbbak lakásokhoz, albérletekhez problémás helyek „tartoznak.”

Párizsban még alig pirkadt, amikor a francia fővárosban élő idős nagynénémmel, a nénikémmel, elindultunk egyik kedvenc kirándulóhelyére, a Loire-völgyébe. Először abban az évben járt ott, amikor a németek lerohanták Franciaországot, vagyis 1940-ben. Azon - a franciák számára - szörnyű nyáron fiatalasszonyként nézte az erkélyről, miként gördülnek végig a német tankok Párizs északi bevezető útja, az Avenue de Saint Ouen kövezetén, a központ, a Szajna felé.