dravuczpeter.hu

Arról már egy korábbi salvadori riportomban írtam, hogy micsoda remek, minden kritikán aluli szállásom volt Santa Ana piroslámpás negyedében, írtam a kuplerájok előtt álldogáló, arcomba marihuána füstöt fújó prostituáltakról, a magyar válogatott számomra életmentő 1982-es, Salvador elleni 10-1-es győzelméről. Ám Santa Anát nem lehetett megkerülni, ha az ember vulkánt akart mászni. Mégpedig Latin-Amerika egyik legszebbikét.

Neszebár ősi városa egy, a Fekete-tengerbe benyúló félszigeten terül el, így ideális hely volt kikötőnek és kereskedelmi csomópontnak. A városra minden birodalomnak szüksége volt, így akár római, majd kelet-római, akár bizánci, majd oszmán impérium rendelkezett a város felett, nem bántották, csak adót szabtak ki rájuk.

Évtizedeken keresztül mit sem sejtve énekelgettem a Neurotic kultikus sorait, hogy „kicsit Harlem, kicsit Manhattan, menthetetlenül elvesztem”, aztán egy szép májusi estén magam is elvesztem Manhattanben. A bökkenő ott volt, hogy a George Washington-hídon csak autósforgalom létezett, gyalogosforgalom nem. Ott kóvályogtam a híd alatt, a senki földjén. Vajon találkozom a méltán világhírű amerikai sorozatgyilkosok egyikével?

A szálloda pár perc járásra volt a Niagara-vízeséstől, a roppant víztömeg dübörgése jól hallatszott a szobámból is. Alkonyatkor érkeztem, rohantam fotózni, hajnalban visszamentem a vízeséshez, majd megnéztem a Skylon Tower tetejéről is, délután ismét a vízesés, harmadnap meg hajóval bevittek a vízfüggöny mögé. Nem lehetett megunni.

Hajnali kettőkor felébredtem a laoszi főváros, Vientiane kicsiny moteljében, az időeltolódás miatt jet lag-em volt, nem is tudtam visszaaludni. Hosszasan zuhanyoztam, borotválkoztam, fogat mostam, de még mindig csak hajnalodott a Mekong felett. Elindultam hajnali halászatot, buddhista templomokat, korán kelő szerzeteseket nézni. Amint kiléptem a motel kapuján, kismotorokkal közlekedő, fiatal laoszi prostituáltak szegődtek mellém.