dravuczpeter.hu

Koppenhága nagyon kellemes hely, szép házak, gondozott közterek, nyugodt emberek, gazdag kulturális örökség, mindenütt csatornák, sétahajók, kerékpározók, rengeteg kiülős hely. A legbulisabb skandináv főváros, sőt, az egykori hippi negyedben, Christiania szabad államban olykor már sok is volt a jóból. Olykor megpihentem, beleolvasgattam Andersen nálam lévő „A kis hableány” című meséjébe, és belehallgattam a dán Pusztai farkasok rock banda (Steppeulvene) zenéjébe, zseniális énekesük, Eik Skaløe hangjába.

Arról már egy korábbi salvadori riportomban írtam, hogy micsoda remek, minden kritikán aluli szállásom volt Santa Ana piroslámpás negyedében, írtam a kuplerájok előtt álldogáló, arcomba marihuána füstöt fújó prostituáltakról, a magyar válogatott számomra életmentő 1982-es, Salvador elleni 10-1-es győzelméről. Ám Santa Anát nem lehetett megkerülni, ha az ember vulkánt akart mászni. Mégpedig Latin-Amerika egyik legszebbikét.

Neszebár ősi városa egy, a Fekete-tengerbe benyúló félszigeten terül el, így ideális hely volt kikötőnek és kereskedelmi csomópontnak. A városra minden birodalomnak szüksége volt, így akár római, majd kelet-római, akár bizánci, majd oszmán impérium rendelkezett a város felett, nem bántották, csak adót szabtak ki rájuk.

Évtizedeken keresztül mit sem sejtve énekelgettem a Neurotic kultikus sorait, hogy „kicsit Harlem, kicsit Manhattan, menthetetlenül elvesztem”, aztán egy szép májusi estén magam is elvesztem Manhattanben. A bökkenő ott volt, hogy a George Washington-hídon csak autósforgalom létezett, gyalogosforgalom nem. Ott kóvályogtam a híd alatt, a senki földjén. Vajon találkozom a méltán világhírű amerikai sorozatgyilkosok egyikével?

A szálloda pár perc járásra volt a Niagara-vízeséstől, a roppant víztömeg dübörgése jól hallatszott a szobámból is. Alkonyatkor érkeztem, rohantam fotózni, hajnalban visszamentem a vízeséshez, majd megnéztem a Skylon Tower tetejéről is, délután ismét a vízesés, harmadnap meg hajóval bevittek a vízfüggöny mögé. Nem lehetett megunni.