dravuczpeter.hu

- Figyelj, magyar, tudod, hogy rokonok vagyunk? – hangzik a kérdés a sokadik török ismerőstől. A helyszín, valahol a török Riviéra, amely jelenleg mintegy négyszáz kilométeren keresztül húzódik a Földközi-tenger partján. - Igen, hallottam róla – válaszolom, mert annak idején Isztambulban is többször mondták, sőt, még egy párizsi török gyorsétkezdés is elmesélte, amikor kiderült, Magyarországról érkeztem.

Az eredeti görög kifejezés, a Ta Meteóra, ég és föld közti vidéket jelent. És valóban: a Görögország Thesszália tartományának északnyugati-részén lévő gigantikus, torony alakú sziklákon elhelyezkedő kolostorok láttán az utazó eleinte maga is nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy azokat emberi kéz telepítette volna fel több száz méter magasra. Ám más magyarázat nincs, az alacsonyan szálló felhők társaságában „ég és föld között lebegő kolostorokat” a szerzetesek évszázadok szorgos munkájával annak reményében alkották meg, hogy imájuk ily módon könnyebben utat talál Istenhez.

Bizonyára sokan ismerik a ”Készen áll már a híd, körtánc járja Avignonban” kezdetű örökzöld „dalocskát”, mellyel a XII. században épült híd felavatásának állítanak emléket; a dal egyébként a magyar általános iskolai ének-zene könyvekben is szerepel. A híd, hivatalosan Pont Saint-Bénézet, ma már nem íveli át teljesen a Rhone folyót, mert a XVII. században egy áradás elsodorta a túlsó felét, a városhoz közelebb eső „ötven százalék” azonban megmaradt, jó pénzért, mamuszban végig gyalogolhat rajta bárki.

A helyszín: az egyiptomi-izraeli határ, Eilat városa mellett. Az égen ragyognak a csillagok, késő éjszaka. Húsvétra utaznánk Jeruzsálembe és Betlehembe, ketten vagyunk magyarok, lengyel és orosz zarándokok az útitársaink, elsősorban a betlehemi Születés templomába, és a jeruzsálemi Szent Sír Bazilikába akarnánk eljutni, és természetesen szeretnénk látni a Siratófalat, Dávid király tornyát, akárcsak az iszlám világ szent helyeit, ám a közel-keleti valóság egyelőre közbeszól.

Zakopane mellett szóló, megdönthetetlen érv, hogy szeretik a magyarokat. Ha például megállunk az út mellett az autóval, a rendszám láttán sokan érdeklődni, hogy van-e valami gond, tudnak-e segíteni a „vengernek.” És amely éttermekben élő zene van, ott „tiszteletünkre” – megtörtént -, még magyar nótát is játszottak.. A kedvencünket, pontosabban általa a selymesen zsizsegő lengyel nyelv varázsát megpróbálom visszaadni: „Zsigan, Zsigan, miert vadj zsigani, zsargalabu zsizsdenit azs aniadnak...”