dravuczpeter.hu

A rendkívüli épületegyüttesről szóló úti riportban segítségül hívom Senor Rafael Hierro Calleja csodálatos könyvét, mely könyvet fia, Senor Ignacio ajánlotta szerény személyem figyelmébe Granada városában. E könyv alapján a riportban egészen híven elmondjuk, hogy az emberi kéz oly szépet alkotott, melyről a nyelvészetben jeleskedők is nehezen beszélhetnek, és a búskomor olvasó is mosolyra fakad, a derűs még jobban felvidul, az elmés pedig bámulja az emberi elme találékonyságát, míg a tanult kénytelen azt magasztalni. Csak az Isten áldása el ne hagyja az embereket.

Többen kértek fotókat szép, egzotikus hölgyekről. Értettem. Ha erőt veszek lustaságomon, lesznek további részek is. Most 13 ázsiai hölgy fotója következik.

A salvadori halászfalucskára véletlenül találtunk rá, még Mexikóban mesélt róla az egyik szállásadónk, amikor arról faggattuk, hol találunk valami turistamentes helyet, melyet a kutya sem ismer. Los Cobanos, vágta rá egyből. Ezt az eldugott halászfalucskát ő is csupán azért ismerte, mert bár Mexikóban élt, a jóval olcsóbb Salvadorba járt rendszeresen fogorvoshoz. Los Cobanosba nem igazán jutnak el európaiak, és olyan attrakciónak számítottunk, hogy megérkezésünk estéjén a gyerekek tűzijátékot rendeztek tiszteletünkre, fogalmam sem volt, mi ez a kinti égiháború, alsónadrágban rohantam ki a tengerparton bérelt egyszerű kis apartmanból.

2013. egy szép májusi hajnalán fél hatkor indultam Kairó központjából, a Tahrir tér melletti kis panzióból, a metró már járt, egészen a Gíza nevű metróállomásig utaztam. A három gízai piramis innen még tíz kilométerre volt, de rengeteg kis iránybusz haladt arra, az ember csak felpattant a helyiek közé. Leszállás után még egy kilométert kellett gyalogolni, de reggel hét előtt már annál a bejáratnál voltam, ahol az egyiptomi kiszolgáló személyzetet (árusok, tevések, lovasok, idegenvezetők, jegyszedők stb.) engedik be, igaz, őket is csak nyolc órától. A legkorábbi turistabuszok délelőtt tíz körül érnek a piramisokhoz, más útvonalon, az egyiptomi személyzet ezért egyszerűen nem értette, mit keresek ott, hogyan kerültem oda. Még kávéztak, a tevéket, a lovakat etették, készültek ők is a napra.

Még a repülőgépen, Thaiföld harmadik legnagyobb szigete, Koh Samui felé közeledve olvastam az egyik prospektusban egy jó mondatot, ami valahogy így szólt: amikor a világ teremtője elhatározta a földi paradicsom létrehozását, választása a Thai-öböl szigeteire esett, és ezért itt alkotta meg az édenkertet. A Thai-öböl – amelynek területe nagyjából megegyezik Lengyelország területével – szigeteiből nem kevesebb, mint 750-et tartanak számon, persze, akad köztük aprócska, lakatlan, de akad olyan is, amelyet minden évben turisták százezrei keresnek fel. Idén októberben az öböl négy szigetével sikerült ismeretséget kötni, ezek a következők: Koh Samui, Koh Pha-Ngan, Koh Tao és a Koh Nang Yuan.

A számos nagyon régi, ókori alapítású ciprusi város között Famaguszta fiatal településnek számít, gyakorlatilag akkor kezdődött története, amikor a Szentföldről kiszorultak a keresztesek, és rövid időn belül a régió egyik központjává fejlődött. A görög és török ciprióták közötti polgárháború, a görög lakosság elmenekülése miatt, a város számottevő része jelenleg a világ egyik legnagyobb szellemvárosa.

Az orángután neve malájul erdei embert jelent és egyes borneói törzseknél a férfiak bátorságpróbájának számított, egy legyőzzenek egy kifejlett példányt. Ma már ilyen veszély nem fenyegeti őket, ellenben a fakitermelés és az erdőtüzek igen. A világon még Szumátrán él mintegy három-ötezer orángután, Borneón tizenötezerre becsülik számukat. Természetesen, nekem is legfőbb vágyam volt szabadon élő orángutánokat látni.

A Föld legnagyobb óceánját egy salvadori halászfalucskában pillantottam meg először, alig vártam a minél közelebbi ismeretséget a „Déli-tengerrel”, és a lehető leghamarabb a habjai közé vetettem magam. A Csendes-óceán európai felfedezője egy spanyol konkvisztádor, Vasco Núñez de Balboa volt, aki indiánoktól hallott Peruról, és a nagy déli tengerről. A feljegyzések szerint kísérőivel együtt 1513. szeptember 25-én pillantották meg a nagy vizet először.

Nem tudom okait, de a vietnami tengerparton, vagy, ha úgy tetszik, a dél-kínai tenger vietnami részén olyan szállodát fogtunk ki, ahol csak mi voltunk, ketten, a feleségemmel. Pár nap után érkezett egy vietnámi család, később egy csoport. A szálloda tökéletes volt, és napi háromezer forintba került. A személyzet körbeugrált bennünket. A szobánk egyik ajtaja a teraszra és a tengerpart felé vezető gyalogútra, a másik az udvari medencékre nyílt. Phan Thiet volt a hely neve, a szállodát Anh Doungnak hívták.

Kicsikém, nem akarok venni semmit, mondom a kambodzsai kislánynak Sihanoukville tengerpartján. Nem akarok vásárolni, mondom Angkor romjainál a másik kambodzsai gyereknek. Nem akarok venni semmit, mondom három kislánynak, akik kunyhójukban ülnek, valahol a kambodzsai vidék mélyén, ahová azért mentem, mert az érintetlen vidéket, a rizsföldeken dolgozó parasztokat, és a délkelet-ázsiai, jellegzetes őzfejű teheneket akartam fotózni.