dravuczpeter.hu

Barcelona az 1992-es nyári olimpia óta egyik kedvenc városom. A platánokkal övezett sétálóutca, a Rambla, a Plaza Reial környéki utcák, a Kolumbusz-szobor, a kikötő olcsóbb kifőzdései, az olimpiai versenyek egy részének is helyet adó Montjuic-hegy, a Sagrada Familia és a Grüell-park többnyire feltételek nélkül elnyerik a legtöbb turista tetszését is. A mai Barcelonából csak egyvalaki hiányzik, az állatkert fehér gorillája, Hópehely (Copito de Nieve) aki egy albínó gorilla volt, és összesen harminchét esztendőt töltött el itt, 2003-ban kimúlt, Barcelona, az állatszerető közönség és jómagam legnagyobb sajnálatára.

„Lehetséges, hogy kicsit sok gyereket csináltunk”. Mohamed, szaharai kirándulásunk vezetője szégyenlősen elneveti magát. Tényleg, sok a gyerek: Tunézia annyira fiatal ország, hogy kilenc és félmillió lakosának negyven százaléka tizenhat év alatti. „De ez egy ország erejét is bizonyítja, nem?” Erre már én is nevetek, persze, nézd meg, mi van nálunk, Magyarországon, már tízmillió alatt vagyunk.

Közbiztonsággal foglalkozó mexikói civil szervezet tette közzé a napokban, a százezer főre jutó gyilkosságok száma alapján, a világ 2011-ben legveszélyesebb talált városainak ötvenes listáját. A közelmúltban az első helyezett (San Pedro Sula, Honduras), a negyedik (Acapulco, Mexikó), a tizenkettedik (Guatemala City, Guatemala) és a huszadik (San Salvador, El Salvador) mindennapjaiba sikerült betekintést nyernem.

Nyugatról az Aggteleki-karszt és a Bódva folyó, keletről a Zempléni-hegység és a Hernád hullámai ölelik körbe azt a hatszáz négyzetkilométernyi terület, amelynek Cserehát a neve. Európa egyik legháborítatlanabb tájegységét járjuk. A Cserehát kedves lankáin, dombjain, szelíd völgyeiben kóborlunk tehát, és ahogy haladunk északra, a szlovák határ felé, egyre magasabbak a dombok a Bódva és a Hernád között tölcsérszerűen kiszélesedő hatszáz négyzetkilométernyi területen. Mígnem, Szalonna fölött, már több mint félezer méter magasra tör – magyar mértékkel ez tekintélyes „szám” – a Szárhegy egyik csúcsa.

Ringó búza- és napraforgótáblák, gondozott öntözőcsatornák, nyári hajnalokon harmatos bundájukat szárítgató, gondterhelten fülelő nyulak; ősszel hagymaszagba burkolózó falvak, nagyközségek, a szabad tér, a jó levegő, a kis ligetek, ahova, ha bekukucskál az ember, riadt fácánok repülnek fel, és nem ritkán őzek szökellnek tova méltóságteljesen: ez nekem a Jászság.

Szilézia fővárosában, Katowicében szakad az eső. Egy ifjúsági szálloda tizedik emeletéről nézem Európa egyik legnagyobb, hajdanvolt nehézipari központját. Működésen kívüli kohók, kémények, de már látni az új közigazgatási és pénzügyi, kereskedelmi központokat, újonnan épült bankokat, felsőoktatási intézményeket, a gyorsforgalmi utakat, szállodákat. Látni fatemplomokat, régi polgári házakat. Az ifjúsági szálloda lerobbant, az eső szakad, de mégis gyönyörű az egész kép, órákig elnézném Katowice panorámáját.

A X. századi angkori birodalom fővárosa, Koh Ker feltárására indulunk kora reggel. Angkortól észak-keletre található, nyolcvan kilométernyire, három óra kell megtételéhez. Tudom, ez jóval kevesebb lenne - Magyarországon. Ám itt nincs végig aszfalt, negyven kilométer után már vöröslő földutakon döcög a terepjárónk. A hajdani khmer birodalom uralkodója, IV. Jayavarman - ki tudja mi okból, mindenki csupán találgat -, a X. század első felében Koh Ker-be helyezte át a birodalom székhelyét.

Már tudják az acapulcói osztrigahalászok, ki vagyok, messziről megismernek. Itt van az osztrigáért rajongó gringó, aki alig várja, hogy délután három-négy óra körül visszatérjenek a tengerről a friss zsákmánnyal. Baktatok a tengerpartra, lefelé a nyálkás lépcsőkön, valamily asszony nyújtja a kagylóval teli tálat, csilit tesz melléjük, valamelyik férfi mexikói búzasört nyit. Hallgatom a varázslatos Csendes-óceánt, hörpintgetem az osztrigát. Acapulco a világ egyik legjobb helye.

„Milyen is volt a város? Szorgos és józan, áhítatos a betű iránt, korán kelő a műhelyben, ahol ma is él a józan és nemes patríciusságának szelleme, mely megismerte a világot s aztán vállalta az ősök műhelyének terheit.” (Márai Sándor Kassáról.)