dravuczpeter.hu

Ha Ausztriát a térképen egy összegömbölyödött macskának képzeljük el (farka Svájc, orra Magyarország felé lóg), Karintia, az egyik legdélebbi osztrák tartomány, folytatva hasonlatunkat, lent, a cica hasánál található. Ez a szerencsés déli fekvés azt is jelenti – innen egyébként nincs is olyan messzire az Adriai-tenger –, hogy osztrák viszonylatban bizony meglepően magas a napsütötte órák száma, évi kétezer. (Karintiát nem véletlenül nevezik nyugati szomszédjaink a „Dél Kapujának.”) Nyáron a kirándulók, télen a síelők örülhetnek e természeti adottságnak.

Andalúzia és városainak neve mindig is varázslatosan csengett az utazók számára: Malaga, Granada, Córdoba, Sevilla, Ronda, Marbella külön-külön is megkapják a felülmúlhatatlan jelzőt. Az utak egész Andalúziában kitűnő állapotban vannak, meglátszik a virágzó idegenforgalom, amelyhez jelentős mértékben hozzájárult a spanyol labdarúgó-válogatott 2010-es világbajnoki aranyérme.

Párizsi életem során egész pontosan hat kerületben laktam. Laktam a XVI.-ban (Boulogne, rue Fessart), a XVIII.-ban (Avenue de Saint Ouen), a XIX.-ben (Place des Fetes), az I. kerületben (rue Rambuteau), laktam a III.-ban (Place de la Republique) mellett, és a XX.-ban (rue de Bagnolet). A kerületek között természetesen jócskán akadtak eltérések, ám egyvalamiben egybecsengtek a lakások, illetve az albérletek árai: magyar állampolgárnak meredekek voltak. Ám némi városismeret révén meglehet találni azokat a párizsi kerületeket, kerületrészeket, ahol valamennyit tudunk fogni az árakon. És akkor még nem beszéltünk a külvárosokról (banlieu), igaz, a legolcsóbbak lakásokhoz, albérletekhez problémás helyek „tartoznak.”

Egyik legszebb téli élményem a Hargitához fűződik. Két hetet töltöttem ott egy télen, békés semmittevésben. Annyi dolgom volt, hogy fenyőteát igyak, meghallgassam Géza bácsi medvetörténeteit, olvasgassam a Bibliát, és nagyokat kiránduljak a környéken. Buddhista szerzetes nem érezhetett nagyon harmóniát. A Hargita-hegység két részből áll, a Csiki, illetve a Madarasi Hargitából, és itt található a Kárpát-medence hidegpontja.

A városban járva-kelve érezni a történelmet a levegőben, érezni az épületeken, az utcákon, hogy a viktoriánus korban a hatalmas Brit Birodalom központja volt London, és amelynek évtizedekig nem volt vetélytársa. Napjainkban is csak Párizs és New York éri fel, a világ másik két fővárosa. Londonban háromszáz különböző nyelvet beszélnek, a lakosság a nyolcmilliót közelíti, amiből csak az indiai nyolcszázezer; felsorolni is lehetetlen az összes nemzetiséget. London számomra óriási élmény volt, nem is gondoltam volna, hogy ez a város ennyire érdekes, ennyire érezni fogom a történelem leheletét.

Barcelona az 1992-es nyári olimpia óta egyik kedvenc városom. A platánokkal övezett sétálóutca, a Rambla, a Plaza Reial környéki utcák, a Kolumbusz-szobor, a kikötő olcsóbb kifőzdései, az olimpiai versenyek egy részének is helyet adó Montjuic-hegy, a Sagrada Familia és a Grüell-park többnyire feltételek nélkül elnyerik a legtöbb turista tetszését is. A mai Barcelonából csak egyvalaki hiányzik, az állatkert fehér gorillája, Hópehely (Copito de Nieve) aki egy albínó gorilla volt, és összesen harminchét esztendőt töltött el itt, 2003-ban kimúlt, Barcelona, az állatszerető közönség és jómagam legnagyobb sajnálatára.

„Lehetséges, hogy kicsit sok gyereket csináltunk”. Mohamed, szaharai kirándulásunk vezetője szégyenlősen elneveti magát. Tényleg, sok a gyerek: Tunézia annyira fiatal ország, hogy kilenc és félmillió lakosának negyven százaléka tizenhat év alatti. „De ez egy ország erejét is bizonyítja, nem?” Erre már én is nevetek, persze, nézd meg, mi van nálunk, Magyarországon, már tízmillió alatt vagyunk.

Közbiztonsággal foglalkozó mexikói civil szervezet tette közzé a napokban, a százezer főre jutó gyilkosságok száma alapján, a világ 2011-ben legveszélyesebb talált városainak ötvenes listáját. A közelmúltban az első helyezett (San Pedro Sula, Honduras), a negyedik (Acapulco, Mexikó), a tizenkettedik (Guatemala City, Guatemala) és a huszadik (San Salvador, El Salvador) mindennapjaiba sikerült betekintést nyernem.

Nyugatról az Aggteleki-karszt és a Bódva folyó, keletről a Zempléni-hegység és a Hernád hullámai ölelik körbe azt a hatszáz négyzetkilométernyi terület, amelynek Cserehát a neve. Európa egyik legháborítatlanabb tájegységét járjuk. A Cserehát kedves lankáin, dombjain, szelíd völgyeiben kóborlunk tehát, és ahogy haladunk északra, a szlovák határ felé, egyre magasabbak a dombok a Bódva és a Hernád között tölcsérszerűen kiszélesedő hatszáz négyzetkilométernyi területen. Mígnem, Szalonna fölött, már több mint félezer méter magasra tör – magyar mértékkel ez tekintélyes „szám” – a Szárhegy egyik csúcsa.

Ringó búza- és napraforgótáblák, gondozott öntözőcsatornák, nyári hajnalokon harmatos bundájukat szárítgató, gondterhelten fülelő nyulak; ősszel hagymaszagba burkolózó falvak, nagyközségek, a szabad tér, a jó levegő, a kis ligetek, ahova, ha bekukucskál az ember, riadt fácánok repülnek fel, és nem ritkán őzek szökellnek tova méltóságteljesen: ez nekem a Jászság.