dravuczpeter.hu

Nyugalomra vágytam, elegem volt mindenkiből. A Föld egyik utolsó gyarmata, Belize fővárosa, Belize City kimerítő volt, mindenütt totál betépett és kiszámíthatatlan raszták (tiszta Jamaica), akik folyamatosan jöttek oda hozzám a szédültségeikkel. A csirkebusszal eljutottam Placenciáig, Belize legdélebbi városáig. Innen nem volt tovább, csak a guatemalai őserdő. Nem bántam. Hetente egyszer ment egy hajó, minden pénteken, Hondurasba, San Pedro Sullába, a világ jelenleg legveszélyesebb városába, két-három éve a lakosság számarányához képest itt van a legtöbb gyilkosság. Megvettem a hajójegyet, úgy gondoltam, régóta halott nagyszüleim eddig is vigyáztak rám. Belize és Placencia viszont érthetetlenül drága volt. Csak a vodkának, a vagdalt húsnak és a marihuánának volt józan ára.

Albániáról, az albán életszínvonalról többször hallani lekezelő megjegyzéseket. Ezekkel óvatosan bánnék, mert az emberi élet minősége összetett dolog. Az albánok például nagyon egészséges ételeket esznek, itt a kenyér az kenyér, a hús friss, a birkát helyben vágják, a paradicsomnak paradicsom íze van, egyetlen nyugati gyorsétterem-láncot nem láttam az országban. Mindig van idejük beszélgetni, beülni, kiülni valahová, sokszor családostul, barátságosak, érdeklődők, és az élet mindenképpen nyugodtabb, mint nálunk. Az ország nyugati, tengerparti részén mediterrán a klíma, októberben is fürdenek a habokban, tél igazán csak a magashegységeikben van. Talán kevesebb pénzük van, ám kevesebb felesleges dologra is költenek. Természetesen, önmagáért beszél, hogy a 3,2 milliós Albánia lakosságából sokszázezer ember külföldön dolgozik, és a német utazási irodák szlogenje pár éve így szólt: nyaraljon Albániában, az autója már úgy is ott van. Mindenesetre, már az első napokban megkedveltem az országot.

Ha van valami, amiben albánok, bolgárok, görögök és szerbek egyetértenek, akkor az a következő: Macedónia nem tekinthető országnak, lakossága nem nevezhető önálló nemzetnek. A macedónok viszont az ókori makedónok és Nagy Sándor leszármazottainak tartják magukat. Az egymástól zavartalan messzeségben lévő álláspontok következtében mindenki végezheti a dolgát, a szomszédok beszólogatnak, a macedónok építik történelmüket. Sétálgatok Skopje utcáin, a Vardar-folyó partján új épületek magasodnak, a belvárost pár év alatt akkora munkával hozták létre, amely elvégzéséhez rendszerint emberöltők kellenek. Mindenfelé minisztériumok, templomok, múzeumok, színházak, diadalívek, gyaloghidak, emlékművek, szobrok, akad köztük teljesen modern, és akad, amelyet egy-egy történelmi építészeti stílusnak megfelelően alakítottak ki például bizáncivá, vagy klasszicistává.

Nagyon szomorú képeket közöl a BBC és a Reuters a mexikói Acapulcóról, a Manuel nevű trópusi vihar óriási pusztítást végzett, földcsuszamlások zárták el a várost a külvilágtól, helikopterekkel viszik az élelmiszert, szállítják el a turistákat, a strandokon szemét, törmelék, elpusztult állatok, a Reuters egyik képén például egy elpusztult disznó fekszik a homokban. Pedig Acapulcó strandja az egyik legjobb, amit valaha ismertem, a homok és a víz minősége, a hullámok nagysága, ereje tökéletes. Pontosabban, nem csupán egy strandról beszélünk, hiszen a több mint tíz kilométer hosszan elnyúló acapulcói öbölben több tucatnyi található, akad, amelyik zajosabb, más családosok számára ideális, a harmadik a jó éttermek kedvelőit várja, a negyedik a sportosabbakat, és akad olyan, ahonnét a naplemente kihagyhatatlan.

Ausztrália nem olcsó ország, londoni árszínvonalakra számítottam, ám Londonhoz, Angliához képest húsz-harminc százalékkal drágább minden. Ennek okán Sydney halpiaca is drága (természetesen nekünk, mert a helyieknek azért az egyik legolcsóbb étkezési lehetőség), igaz, nem elviselhetetlenül drága. Persze, Borneón egy, azaz 1 kiló homár átszámítva ezernyolcszáz forint, de ez nyilván egy másik történet. Sydney halpiaca mellett mégis szól két érv, az egyik: kitűnő bulihely, egész évben nyitva van, csak december 24.-én zárnak be. Ennek fényében nem meglepő, hogy évente körülbelül 15 millió kilogramm halat és tengeri herkentyűt adnak el. A másik érv: az áru gyönyörű, nem is tudom, hogy ilyen szép osztrigákat, kagylókat, tarisznyarákokat, királyrákokat, polipokat, homárokat, lazacokat, tintahalakat láttam-e valahol, pedig lehetőségeimhez képest a tengeri herkentyűs dolgoknak minden földrészen utána járok.

A szumátrai Lake Toba helyén hetvenötezer évvel ezelőtt az emberiség történetének legpusztítóbb vulkánja tört ki. A vulkán nagyságát jelzi, hogy az olyan „átlagvulkánokhoz” képest, mint például a Vezúv, vagy a Mount Saint Helens (amelyek azért hatalmas pusztítást végeztek), kétezerszer több köbkilométernyi anyagot lövellt ki magából. Ázsia nagy részén több méter magasan állt a hamuréteg, és a vulkanikus telek egyes elméletek szerint néhány ezerre csökkentették az akkor élt emberek számát. A kráter helyén jelenleg száz kilométer hosszú, harminc kilométer széles, egyes helyeken akár ötszáz méter mély tó van, közepén a vulkán kürtőjének megszilárdult anyagából képződött sziget, Samosir. A szigeten és a tó partján lévő kicsiny falvakban a batak törzs leszármazottjai élnek, a levegőben mindenütt a szegfűszeges indonéz cigaretta, a kretek illata terjeng, és a fényképezőgéppel is nyugodtan lehet dolgozni.

A rendkívüli épületegyüttesről szóló úti riportban segítségül hívom Senor Rafael Hierro Calleja csodálatos könyvét, mely könyvet fia, Senor Ignacio ajánlotta szerény személyem figyelmébe Granada városában. E könyv alapján a riportban egészen híven elmondjuk, hogy az emberi kéz oly szépet alkotott, melyről a nyelvészetben jeleskedők is nehezen beszélhetnek, és a búskomor olvasó is mosolyra fakad, a derűs még jobban felvidul, az elmés pedig bámulja az emberi elme találékonyságát, míg a tanult kénytelen azt magasztalni. Csak az Isten áldása el ne hagyja az embereket.

Többen kértek fotókat szép, egzotikus hölgyekről. Értettem. Ha erőt veszek lustaságomon, lesznek további részek is. Most 13 ázsiai hölgy fotója következik.

A salvadori halászfalucskára véletlenül találtunk rá, még Mexikóban mesélt róla az egyik szállásadónk, amikor arról faggattuk, hol találunk valami turistamentes helyet, melyet a kutya sem ismer. Los Cobanos, vágta rá egyből. Ezt az eldugott halászfalucskát ő is csupán azért ismerte, mert bár Mexikóban élt, a jóval olcsóbb Salvadorba járt rendszeresen fogorvoshoz. Los Cobanosba nem igazán jutnak el európaiak, és olyan attrakciónak számítottunk, hogy megérkezésünk estéjén a gyerekek tűzijátékot rendeztek tiszteletünkre, fogalmam sem volt, mi ez a kinti égiháború, alsónadrágban rohantam ki a tengerparton bérelt egyszerű kis apartmanból.

2013. egy szép májusi hajnalán fél hatkor indultam Kairó központjából, a Tahrir tér melletti kis panzióból, a metró már járt, egészen a Gíza nevű metróállomásig utaztam. A három gízai piramis innen még tíz kilométerre volt, de rengeteg kis iránybusz haladt arra, az ember csak felpattant a helyiek közé. Leszállás után még egy kilométert kellett gyalogolni, de reggel hét előtt már annál a bejáratnál voltam, ahol az egyiptomi kiszolgáló személyzetet (árusok, tevések, lovasok, idegenvezetők, jegyszedők stb.) engedik be, igaz, őket is csak nyolc órától. A legkorábbi turistabuszok délelőtt tíz körül érnek a piramisokhoz, más útvonalon, az egyiptomi személyzet ezért egyszerűen nem értette, mit keresek ott, hogyan kerültem oda. Még kávéztak, a tevéket, a lovakat etették, készültek ők is a napra.