dravuczpeter.hu

Az orángután neve malájul erdei embert jelent és egyes borneói törzseknél a férfiak bátorságpróbájának számított, egy legyőzzenek egy kifejlett példányt. Ma már ilyen veszély nem fenyegeti őket, ellenben a fakitermelés és az erdőtüzek igen. A világon még Szumátrán él mintegy három-ötezer orángután, Borneón tizenötezerre becsülik számukat. Természetesen, nekem is legfőbb vágyam volt szabadon élő orángutánokat látni.

A Föld legnagyobb óceánját egy salvadori halászfalucskában pillantottam meg először, alig vártam a minél közelebbi ismeretséget a „Déli-tengerrel”, és a lehető leghamarabb a habjai közé vetettem magam. A Csendes-óceán európai felfedezője egy spanyol konkvisztádor, Vasco Núñez de Balboa volt, aki indiánoktól hallott Peruról, és a nagy déli tengerről. A feljegyzések szerint kísérőivel együtt 1513. szeptember 25-én pillantották meg a nagy vizet először.

Nem tudom okait, de a vietnami tengerparton, vagy, ha úgy tetszik, a dél-kínai tenger vietnami részén olyan szállodát fogtunk ki, ahol csak mi voltunk, ketten, a feleségemmel. Pár nap után érkezett egy vietnámi család, később egy csoport. A szálloda tökéletes volt, és napi háromezer forintba került. A személyzet körbeugrált bennünket. A szobánk egyik ajtaja a teraszra és a tengerpart felé vezető gyalogútra, a másik az udvari medencékre nyílt. Phan Thiet volt a hely neve, a szállodát Anh Doungnak hívták.

Kicsikém, nem akarok venni semmit, mondom a kambodzsai kislánynak Sihanoukville tengerpartján. Nem akarok vásárolni, mondom Angkor romjainál a másik kambodzsai gyereknek. Nem akarok venni semmit, mondom három kislánynak, akik kunyhójukban ülnek, valahol a kambodzsai vidék mélyén, ahová azért mentem, mert az érintetlen vidéket, a rizsföldeken dolgozó parasztokat, és a délkelet-ázsiai, jellegzetes őzfejű teheneket akartam fotózni.

Sokaktól hallottam már, hogy utazásaik során elértek egy országba, városba, faluba, és megdöbbenve azt érezték, bár soha nem jártak ott korábban, mégis ismerős minden, és mintha valamikor, nagyon régen, éltek volna már ott. Ilyen érzésem ugyan sehol sem volt eddig, de Szíria Latakia nevű városában tíz perc után azt mondtam: azonnal szálljunk meg valahol, hadd menjen nélkülünk tovább a hajó, ebben a városban éljünk egy kicsit, üldögéljünk a kávézókban, sétálgassunk, mozogjunk az emberek között.

A feleségem már többször látta, mint én, Malajzia büszkeségét, a mérnöki kreativitás jelképét, az iszlám művészet ékét, vagyis a Petronas-ikertornyokat. Nem tudom, ebben volt a szerepe annak, hogy a 450 méter magas építészeti csoda Kuala Lumpur Arany Háromszög negyede mellett, a bevásárlóközpontok, a plázák, az éttermek, kávézók és más érdekfeszítő épületek negyede mellett emelkedik az ég felé. (Elárulom: természetesen volt.)

Az ember felmászik a déli félteke legmonumentálisabb buddhista szentélyének a tetejére, és végignézi az 1,6 millió andezit kőből álló épületegyüttest, és a buddhizmus legfontosabb tanításait elmesélő 1500 domborművet, 432 Buddha-szobrot, a sztúpák sokasát, és a távolban füstölgő tűzhányókat, és a felkelő nap meleg fénnyel tölti meg a buddhista világmindenséget szimbolizáló komplexumot… és akkor odajönnek indonéziai emberek és levideózzák, mert állításuk szerint ő a harmadik fehér ember, akit életükben láttak.

Bangkok Ázsia egyik fővárosa, egyik gazdasági, kereskedelmi, és turisztikai központja; a mintegy tizenkétmilliós metropolisba már hosszú évtizedek óta érkeznek, szállnak meg, utaznak el, majd térnek vissza olyan nyugati turisták, így a magyarok is, akik közül sokan éreznek vágyat arra, hogy kicsit szorosabban kötődjenek ehhez a nagyon változatos, érdekes, pompás élményeket kínáló országhoz, városhoz. A gond az első hallásra kicsit szigorúnak tűnő thaiföldi jogszabályokkal lehet, ám ez megoldható.

A negyvennyolc fokos sivatagi hőségben az a legszebb, amikor mellé még fúj is a szél. Az ember a szálloda léghűtött teréből kimegy az utcára, és azt keresi, hogy hol is van az a forró levegőt fújó turbina, amitől ilyen nehéz levegőt venni? De Katar gazdag, légkondicionált csodaépületek, kongresszusi központok, múzeumok, plázák, taxik segítenek elviselni a pokoli időt. Aki meg délelőtt tíz és délután hat között kimegy az utcára, az bolond.

„Rá sem bírok nézni a kártyára, rá sem bírok nézni a süteményre!” Állunk egy bejrúti édességüzlet előtt, kérdően tekintek Rulára, a középkorú libanoni hölgyre. Elmosolyodik: „Nem gyógyult szerencsejáték függő vagyok, csak a polgárháború során esténként nem volt más szórakozásunk. Otthon kártyáztunk és süteményt ettünk. Kimenni az utcára nem volt tanácsos.”