dravuczpeter.hu

A Copacabana talán a világ leghíresebb strandja, széltében-hosszában óriási, kora reggeltől késő estig ezrek és ezrek látogatják. De a Copacabana nem csupán a strandot jelenti, hanem a Rio de Janeirótól elválasztó gyönyörű sétányt és sugárutat, az Avenida Atlanticát is, ahol hajnalig nyitva tartanak a bárok, éttermek. És végül jelenti magát a hatalmas Copacabana városrészt, Rio éjszakai életének egyik központját, ahol meg reggelig lüktet az élet, és minden kapható, amit csak az ember el tud képzelni. Meg az is kapható, amit az ember el sem tudna képzelni…

Amikor a szépséges völgyet, a környező dombokról kibontakozó panorámát, a szelek ellen védett csendes-óceáni öblöt meglátták az egyébként kegyetlen, indiánirtó spanyol konkvisztádorok, még ők is a következő elnevezést érezték helyénvalónak: Valle Paraíso, azaz, a Paradicsom Völgye, a paradicsomi völgy. Valparaiso meg is érdemli a nevét, a világ egyik legszebb fekvésű, legtarkább városa (szó szerint), ahol a színes falfelületek, nyílászárók, lépcsők, az azokra festett remekművek, festmények, grafittik nem pár épületet, utcát, hanem komplett városrészeket borítanak be, varázsolnak felejthetetlenné.

Igazából az otthoni képválogatás közben döbbentem rá, micsoda világcsodája az argentin-brazil határon található Iguazú-vízesés, ugyanis a sokadik rosta után is még mindig hatvan képnél tartottam. Ennyi képet egyébként (egészen pontosan 60-at) még soha nem közöltem egyetlen riporthoz sem a dravuczpeter.hu – n, de az Iguazú kétszázhetvenöt vízesésből, zuhogóból álló vízesésrendszere megérdemli, egy varázslatos fehér fátyol volt a zöldellő szubtrópusi esőerdőben.

Egy tavaszi reggelen arra ébredtem az argentin fővárosban, hogy aznapra nincs semmi tennivalóm. A kötelező látványosságokat már megnéztem, dél-amerikai utammal kapcsolatban pedig már nem nagyon voltak szervezési feladataim. Úgy határoztam, akkor egész nap csak sétálgatok és Buenos Aires fenségesen virágzó jacaranda fáit fotózgatom. Így született meg az első argentínai, levendulakékbe és lilába csomagolt úti riportom, amely minden egyes képén jacaranda fák is láthatóak.

A Szingapúr-folyó partján üldögélve élveztem a délelőtti napsütés melegét, rám fért. A vonatom előző este indult Kuala Lumpurból és egész éjjel 16 fokban utaztam, Délkelet-Ázsiában imádnak mindent szétlégkondizni. Reggelre érkeztem meg a világ egyik legsikeresebb országába, amely még az 1965-ös függetlenné válásakor némi túlzással koldusszegénynek számított. Túlzsúfolt városállamra számítottam, de Szingapúr nyugodt trópusi zöldben pompázott. Hogyan lehetséges ez?

Azerbajdzsán óperzsa neve azt jelenti, hogy a Tűz Országa, ami kiváló, turistacsalogató szlogen, és ráadásul igaz is. E riporthoz például játszi könnyedség volt olyan fotókat válogatnom, ahol a lángok, az égő hegy, a tűztemplom, a fortyogó olajos iszapvulkánok a főszereplők, a szénhidrogén-mezők ugyanis sehol máshol nem találhatóak ilyen közel a földfelszínhez. Azerbajdzsán olajkútjai között van kézzel ásott hatszáz éves, géppel fúrt 150 éves, és több ezer kútja, kőolaja bizony két világháború menetét is befolyásolta, a másodikét döntően.

Megérkeztem az örmény fővárosba, reggel volt és az Ararát ötezer méter magas hegycsúcsai felől fújt a szél. Áttört lezárt török-örmény határon, beszökött a város sugárútjaira, parkjaira, végigfutott a Cascade lépcsősorain, virágágyásain, csapkodta az ajtókat az ezerötszáz éves kéziratokat őrző Matenadaran-levéltár folyosóin, megvidámodott az Ararát-konyakgyárat körüllengő aromában és jajgatott egy kicsit az örmény genocídium emlékmúzeumának öröklángja körül. Az én első állomásom a Matenadaran ősi kéziratokat őrző épülete volt.

Montenegró egyik legszebb középkori építménye a fekete hegyek között utat törő Moraca-folyó völgyében lévő 13. századi monostor. Az ortodox szerzetesség élete némiképp eltér a katolikus világ szerzetesrendjeinek mindennapjaitól, az ortodox közösségek zártabbak, és tevékenységük jobbára a falakon belül marad. A monostort három oldalról keríti körbe kőfal, a negyedik oldalon nincs szükség rá, ott egy szakadék védi a betolakodóktól. A szélére kiállva jól látszanak az erdő fái között megbúvó rétek és a fekete hegyek (Montenegró, Crna Gora) vonulatai.

Jólesett leírni ezt a címet. „Az Ezüstváros kincse”. Akár egy Karl May-regény címe is lehetne. Ráadásul a világ ezüstbányászatának és kereskedelmének egykori központja, a mexikói Taxco történetében is vannak nemes lelkű indiánok, jó szándékú sápadt arcúak, gátlástalan kalandorok, gazdag ezüstbányák, kegyetlen kalózok. Sőt, Taxcónak mindezek mellett még arra is volt érkezése, hogy feltalálja a Margarita-koktélt. A városba külön busszal érkeztem, igaz, ez így nem teljesen pontos állítás.

Felébredtem a tokiói szállodában, sajnos, reggel kilenc volt, megint lemaradtam a Tsukiji halpiacról, oda hajnali ötre érdemes menni, akkor kezdődik a nagy élet. Viszont a kihagyhatatlan tokiói éjszakák, ugye… Kicsit gondolkodtam: akkor a mai program Tokió gyönyörűséges parkjai és az ott lévő sintó szentélyek lesznek. Elmetróztam az Ueno-parkig, kiszálltam, az utcán elővettem a térképet, azonnal odajött egy segítőkész japán úr. Többek közt ezt is imádtam Japánban.