dravuczpeter.hu

Az eredeti görög kifejezés, a Ta Meteóra, ég és föld közti vidéket jelent. És valóban: a Görögország Thesszália tartományának északnyugati-részén lévő gigantikus, torony alakú sziklákon elhelyezkedő kolostorok láttán az utazó eleinte maga is nehezen tartja elképzelhetőnek, hogy azokat emberi kéz telepítette volna fel több száz méter magasra. Ám más magyarázat nincs, az alacsonyan szálló felhők társaságában „ég és föld között lebegő kolostorokat” a szerzetesek évszázadok szorgos munkájával annak reményében alkották meg, hogy imájuk ily módon könnyebben utat talál Istenhez.

Bizonyára sokan ismerik a ”Készen áll már a híd, körtánc járja Avignonban” kezdetű örökzöld „dalocskát”, mellyel a XII. században épült híd felavatásának állítanak emléket; a dal egyébként a magyar általános iskolai ének-zene könyvekben is szerepel. A híd, hivatalosan Pont Saint-Bénézet, ma már nem íveli át teljesen a Rhone folyót, mert a XVII. században egy áradás elsodorta a túlsó felét, a városhoz közelebb eső „ötven százalék” azonban megmaradt, jó pénzért, mamuszban végig gyalogolhat rajta bárki.

A helyszín: az egyiptomi-izraeli határ, Eilat városa mellett. Az égen ragyognak a csillagok, késő éjszaka. Húsvétra utaznánk Jeruzsálembe és Betlehembe, ketten vagyunk magyarok, lengyel és orosz zarándokok az útitársaink, elsősorban a betlehemi Születés templomába, és a jeruzsálemi Szent Sír Bazilikába akarnánk eljutni, és természetesen szeretnénk látni a Siratófalat, Dávid király tornyát, akárcsak az iszlám világ szent helyeit, ám a közel-keleti valóság egyelőre közbeszól.

Zakopane mellett szóló, megdönthetetlen érv, hogy szeretik a magyarokat. Ha például megállunk az út mellett az autóval, a rendszám láttán sokan érdeklődni, hogy van-e valami gond, tudnak-e segíteni a „vengernek.” És amely éttermekben élő zene van, ott „tiszteletünkre” – megtörtént -, még magyar nótát is játszottak.. A kedvencünket, pontosabban általa a selymesen zsizsegő lengyel nyelv varázsát megpróbálom visszaadni: „Zsigan, Zsigan, miert vadj zsigani, zsargalabu zsizsdenit azs aniadnak...”

A Magyarországról érkezett turista Prága belvárosában rövid időn belül némi keserűséggel konstatálja, hogy a cseh fővárosban kisebb a forgalom, csendesebb, nyugodtabb, és lakhatóbb Budapestnél. Az éttermek, sörözők pedig – a turistahadak által ostromlott felkapott helyek kivételével – érezhetően olcsóbbak. Itt a „pivo” a társas érintkezés kelléke, és létezik olyasmi, hogy „sörkultúra.”

Járjon az ember a máltai szigetcsoportból három lakott szigetének bármelyikén, mondjuk a legnagyobbon, Máltán, vagy a második legnagyobbikon, Gozón, netán Comino szigetecskéjén, a körülötte beszélgető embereket hallgatva minduntalan megállapíthatja: a máltai nyelvnél érdekesebbet, különlegesebbet ritkán hallani. Továbbá, kicsi a bors, de erős, mondhatnánk Máltáról, a Földközi-tenger páratlan szépségű szigetállamáról. A 396 négyzetkilométer területű, négyszázezer lakosú uniós tagország évente közel másfél millió turistát fogad.

Huszonhárom fokban, pólóban szaladgáltunk Cipruson, és narancsot, citromot szedtünk a fákról. Az ókori romok vakítóan fehérlettek, a tenger kéklett, csak a macskáknak volt jobb. Ha valaki hisz olyasmiben, hogy halála után tarajos gőteként vagy vastag csőrű füzikeként születik újra, nyugodtan mondjon igent arra a lehetőségre, hogy macskaként, Cipruson élje le újabb életét. A három világrész (Európa, Afrika, Ázsia) találkozásánál fekvő szépséges szigeten ugyanis a macskák szent állatnak számítanak, egészen Szent Teréz óta.

Friss, sós tengeri levegőből bőven akad Helsinki kompkikötőjében. Szippantok is belőle egy nagyot, és nézem, amint egy komp éppen elindul a Finn-öböl túlsó partjára, a nyolcvan kilométernyire lévő észt fővárosba, Tallinba. A jármű teljesen megtelt emberekkel, a „szolgáltatás” iránti érdeklődés érthető, másfél óra út után az itteninél barátságosabb észtországi alkoholárak derítik majd fel finn barátainkat.

Mintha nem is Európában, hanem valamely harmadik világbéli országban járnánk, az autó minaretek, dzsámik sokasága mellett gurul el, szól a müezzin éneke, a falvakban kecskét sütnek nyársakon. A délutáni napfényben lassan kibontakozik úti célunk, a dél-boszniai város, Mostar panorámája. Pár kilométerre vagyunk, mindenki éhes, kecskehúsra, salátára, limonádéra fáj a foga, ám egy ideig akadályoztatva vagyunk a bosznia-hercegovinai rendőrség részéről.

Kárpátaljai magyar turizmusról lényegében csak Szovjetunió bukása után beszélhetünk: e sorok szerzőjének szülei a hetvenes évek végén például Munkácsra csupán a hatóságnak benyújtott útvonalterv, és a folyamatos ellenőrzés árán juthattak el, s ez meg miféle turizmus? A munkácsi várba fel sem lehetett menni, hogy miért, nem mondták meg. Ennek pontos okát most tudom meg idegenvezetőnktől, Rakaczky Istvántól, aki ugyanebben az időszakban, még egyetemistaként, súlyos börtönbüntetést kockáztatva, fellopózott a várba, igaz, az ő szíve is hamar elfacsarodott: katonák, mezőgazdasági gépszerelők laktak az ősi termekben, mindenütt szeméthegyek, piszok, málló falak, elhanyagoltság.