dravuczpeter.hu

Huszonhárom fokban, pólóban szaladgáltunk Cipruson, és narancsot, citromot szedtünk a fákról. Az ókori romok vakítóan fehérlettek, a tenger kéklett, csak a macskáknak volt jobb. Ha valaki hisz olyasmiben, hogy halála után tarajos gőteként vagy vastag csőrű füzikeként születik újra, nyugodtan mondjon igent arra a lehetőségre, hogy macskaként, Cipruson élje le újabb életét. A három világrész (Európa, Afrika, Ázsia) találkozásánál fekvő szépséges szigeten ugyanis a macskák szent állatnak számítanak, egészen Szent Teréz óta.

Friss, sós tengeri levegőből bőven akad Helsinki kompkikötőjében. Szippantok is belőle egy nagyot, és nézem, amint egy komp éppen elindul a Finn-öböl túlsó partjára, a nyolcvan kilométernyire lévő észt fővárosba, Tallinba. A jármű teljesen megtelt emberekkel, a „szolgáltatás” iránti érdeklődés érthető, másfél óra út után az itteninél barátságosabb észtországi alkoholárak derítik majd fel finn barátainkat.

Mintha nem is Európában, hanem valamely harmadik világbéli országban járnánk, az autó minaretek, dzsámik sokasága mellett gurul el, szól a müezzin éneke, a falvakban kecskét sütnek nyársakon. A délutáni napfényben lassan kibontakozik úti célunk, a dél-boszniai város, Mostar panorámája. Pár kilométerre vagyunk, mindenki éhes, kecskehúsra, salátára, limonádéra fáj a foga, ám egy ideig akadályoztatva vagyunk a bosznia-hercegovinai rendőrség részéről.

Kárpátaljai magyar turizmusról lényegében csak Szovjetunió bukása után beszélhetünk: e sorok szerzőjének szülei a hetvenes évek végén például Munkácsra csupán a hatóságnak benyújtott útvonalterv, és a folyamatos ellenőrzés árán juthattak el, s ez meg miféle turizmus? A munkácsi várba fel sem lehetett menni, hogy miért, nem mondták meg. Ennek pontos okát most tudom meg idegenvezetőnktől, Rakaczky Istvántól, aki ugyanebben az időszakban, még egyetemistaként, súlyos börtönbüntetést kockáztatva, fellopózott a várba, igaz, az ő szíve is hamar elfacsarodott: katonák, mezőgazdasági gépszerelők laktak az ősi termekben, mindenütt szeméthegyek, piszok, málló falak, elhanyagoltság.

Tizenkét éve jártam utoljára Korfun, és nem is értem, miért ilyen régen: az egyik legzöldebb görög sziget, a Jón-tenger szigeteinek egyike akkor is gyönyörű volt - meg most is az. Ezen az érthetetlen „ballépésen” gondolkodom a sziget fővárosától tizennyolc kilométerrel délebbre fekvő Bellos Beach Hotel egyik szobájának teraszán. A kék és tiszta tenger felett impozáns látványt nyújtanak az ereszkedést már megkezdő repülőgépek, észak felé, a sziget azonos nevű fővárosa és a világ egyik legrövidebb leszállópályája felé haladnak, tengerre épített széles betonsáv az csupán, nem véletlen, Korfura csak a legtapasztaltabb pilótákat küldik a légitársaságok.

Mr. Somchai Kaevprasit, thaiföldi hajós életét csak a szerencsés véletlen mentette meg a 2004. decemberében, amikor emberiség újkori történelmének egyik legnagyobb természeti katasztrófáját okozó cunami végigsöpört Délkelet-Ázsia e részén. Valami ügyből kifolyólag több száz kilométerrel északabbra volt dolga, a nyílt tengeren tartózkodott és nem a szokásos útvonalát járta Phuket szigete, valamint Phi Phi Island és más aprócska szigetek között. A turisták által annyira kedvelt útvonal ugyanis pont pusztítás epicentrumában volt, a hullámok az égig értek, rengetegen meghaltak, és akad számos túlélő, aki örökre az ország más részeire költözött.

A város világhírű „védjegyeit” majd mindenki ismeri, hallott, látott, olvasott róluk. Az Eiffel-torony, a Diadalív, a Champs-Elysées, a Louvre vagy a Notre-Dame - mindenki tudja: ezek Párizs büszkeségei. Ám még jócskán akadnak a nagyközönség előtt kevésbé ismert, ugyanakkor a megfoghatatlan párizsi hangulathoz nagyban hozzájáruló városrészek, műemlékek, múzeumok, parkok, éttermek…

A jázminos forradalom győzelme óta Tunisz legszebb sugárútja, az Avenue Bourgiuba, a „tunéziai Hyde Parkká” változott. Mindenhol kisebb-nagyobb csoportosulások, mindenki mondja a magáét, a sugárút árnyas fái alatt, a városi színház lépcsőin, a zsúfolásig telt kávéházak előtt... Mi más is lehetne a téma, mint a forradalom, az ország jövője, a majdan megrendezésre kerülő szabad választások. Ez végül is 2011 októberében megtörtént.

Oroszországban élnek rokonaim. Az unokabátyám a Szovjetunióban tanult villamosmérnöknek, első felesége orosz volt, született egy lányuk, Vera, akiből szép felnőtt nő lett, természetesen beszél magyarul, Moszkvában élnek az orosz férjével, gyerekeikkel. Éppen rájuk várok, mert hivatalos úton vagyok Moszkvában, és az unokabátyám küldött ajándékot is. Állok az egyik bódénál, éppen arra sétál két orosz hölgy nercbundában, pirogot kérnek és a szemük sem rebben, amikor kecses mozdulattal leküldik utána a fejenként minimum egy deci vodkát.

Az egykori frank birodalom fővárosa, Nürnberg utcáit járom. A város hajdanán az európai fűszerkereskedelem, a német kézművesipar egyik központja volt, a hajdani glóriát őrzik a városfalak, a régi patrícius házak, fogadók, a gótikus és barokk templomok.