dravuczpeter.hu

Az argentin Andok egyik legfontosabb turisztikai központja, San Carlos de Bariloche repülőteréről reggel indult a gép Buenos Airesbe. Úgy voltam vele, pár nap alatt megnézem a kötelező látványosságokat, és utána semmi mást nem teszek, csak sétálgatok az argentin főváros utcáin és a mindenhol jelenlevő, virágzó jacaranda fákat fotózom. Így is történt később, erről itt írtam riportot. De a gép landolása után a legelső kötelező állomás az argentin főváros La Boca-negyede volt.

Amikor láttam a médiában az atombombára emlékeztető lökéshullámokat, automatikusan elkezdtem írni emlékeimet a kikötőről. Többször voltam Libanonban és mindig Ciprusról, hajóval érkeztem, értelemszerűen a kikötőbe. A hajón éjszaka lehetett aludni, nem kellett városi szállásra költeni, hajnalban a hajóról gyönyörködhettem Bejrút panorámájában, reggelenként pedig kezdődhetett a városnézés. Az ember éjszaka visszatért a kikötőbe, a hajó pár nap múlva visszament Ciprusra. Így a kikötőt imádtam, otthonosan mozogtam benne, szeretettel néztem a hatalmas forgalmát, konténereit, a gabonasilót, amelyekről most annyit írnak. Fogalmam sem volt, hogy egyszer megszakad a szív, mert lesz valami, ami végérvényesen elveszik.

Úti szokásom szerint hajnalban keltem, ezúttal Koppenhágában. A dán fővárostól harminc kilométernyire lévő Roskilde székesegyházába igyekeztem, itt nyugszik az elmúlt ezer év dán királyainak és királynéinak jelentős része, ezért az eredeti épületet folyamatosan bővítették újabb és újabb temetőkápolnákkal, ezért is különleges. Nekünk is lenne ilyen fantasztikus helyünk Székesfehérváron, de a törökök feldúlták a mi középkori királyaink sírjait. Ezért kicsit szomorúan néztem körbe a pompás előcsarnokban, de aztán inkább gyönyörködtem a síremlékekben, szorgalmasan fotóztam, és belemerültem a dán történelembe.

A svéd király parancsára épített Vasa-hajó egy kilométert tudott csupán megtenni 1628-as bemutató útján, majd meglepő hirtelenséggel feltámadott a szél, egyre nagyobb hullámok jöttek, az egyensúlyi problémákkal bíró, rosszul megépített hajó alsó ágyúréseibe betört a víz, és megtörtént a tragédia. 1961-ben emelték ki, tökéletes állapotban, mégpedig azért, mert a Balti-tengerben nem él meg az a hajóféreg, ami például melegebb tengereken szétrágja a hajóroncsokat. Hát ezt a Vasa-hajómúzeumot szerettem volna megnézni a Djurgården szigeten, ahol egyébként még sok más látnivaló van, Abba-múzeum, Skanzen…

Nem csupán az Egyesült Államokban, hanem Kanadában is sokkal finomabb a hot-dog, mint Európában, állapítottam meg a juharleveles ország legnagyobb városa, Torontó főtéren az egyik kis lakókocsi-büfénél falatozgatva. Körülnéztem, ebédidő volt és a Nathan Phillips Square büféinél állt sorba a fél környék, a közeli kórház köpenyes orvosai, az Eaton Centre eladói, egyetemisták, tanárok, banktisztviselők... Vettem még egy hot-dogot, kellett az energia, felakartam menni a világhírű torontói tévétoronyba, bár alföldi gyerekként nem igazán rajongok a 300-400 méteres magasságokért.

Magyar ésszel nehéz felfogni a japán főváros (agglomerációval együtt harmincmillió ember) hullámzó embertengerét, Shibuya, Harajuku, Ginza negyedeinek elképesztő zsúfoltságát. Az ilyen népsűrűség Tokión kívül még számos nagyvárosra, régióra jellemző, így a történelmi, szociológiai okokon túl nem véletlenül oly fegyelmezett, udvarias a japán társadalom, mindez elengedhetetlen a mindennapokban.

Ragyogó napsütésre ébredtem Bangkokban és nagy kedvem támadt elmenni a thai fővárostól mintegy hatvan kilométernyire lévő vasúti piacra (Meaklong Railway Market), ahol az árusok gyakorlatilag a síneken árulnak, és csak a közeledő vonatok miatt húzódnak félre. Mehettem volna taxival is, a magyar árakhoz képest olcsónak számított, ám a sokkal érdekesebb és még olcsóbb thaiföldi tömegközlekedést választottam. Jól tettem, sok szép thai lányt láttam útközben. Elhatároztam, az így megtakarított pénzt mind az elsőszámú thai kedvencemre, a csípős-savanyú, citromosfüves ráklevesre (Tom Yum Goong) költöm.

India a világ egyik legellentmondásosabb országa: mocsok, nyomor és hihetetlen szépségek, látnivalók, gyönyörű színek. Már az is szórakoztató, ha az ember csak úgy elindul az országúton. Bármikor szembejön egy elefánt, teve, szent tehén, a kamionokat pedig senki sem tudja úgy feldíszíteni, mint az indiaiak. Ezért, ha valamelyik város környékén akadt látnivaló, egy templom, egy palota, akkor oda sohasem taxival, hanem gyalog mentem és közben fotóztam. Országúton, Indiában: ez volt egyébként a címe a legendás Delfin-könyvek sorozat első darabjának is.

Ez a leghíresebb utca Barcelonában, mondtam a gyereknek, ez a város sétálóutcája, itt mindig nagy a pörgés, valamikor dolgozott itt egy magyar bűvész, István volt a neve, meséljek róla? De Bendegúzt a magyar bűvésznél jobban érdekelte a Rambla galambjainak kergetése, a fagylaltárusok kínálata és a beöltözött élőszobrok. Így hát fagyival szépen végig sétáltunk a Ramblán, a Barcelona Akváriumba ugyanis éppen erre vezetett az utunk. De másnap este még visszatértünk a Ramblára az utcai árusok világító röppentyűi miatt.

A Belém-tornyot, Lisszabon egyik legnagyobb látványosságát Vasco da Gama expedíciója emlékére építették 1521 és 1526 között, a portugál tengerész és felfedező 1498-ban jutott el Indiába, Afrika és a Jóreménység foka megkerülésével. A Belém-toronyból nagyon szép kilátás nyílik a városra és a Vasco da Gama-hídra is, amelyet 1998-ban, a tengerész és felfedező útjának 500 éves évfordulóján adtak át és jelenleg Európa leghosszabb hídja. Nem véletlenül, első utam ide vezetett, miután leszállt a gép a portugál fővárosban. Magánéleti okok miatt nehéz szívvel indultam el erre az útra, de tudtam, az utazás segíteni fog.