dravuczpeter.hu

A chilei Andok utolsó szakasza a Lago Todos los Santos (Mindenszentek-tó) nyugati partjaitól egészen az argentin határig tartott, az utat hegyi tavak, hegycsúcsok, vízesések, fenyőerdők szegélyezték, sirályok és kacsák zajongtak, és úton-útfélen hegyi virágok nyíltak.

 Bár Puerto Monttban még töprengve néztem buszom ablakán keresztül a vigasztalhatatlanul szitáló esőt, mire az Osorno-vulkánhoz és a Petrohué-vízesésekhez értem, valamennyit tisztult az idő. Ez a két szépséges látnivaló volt az Andokon keresztül vezető túrám második állomása.

Álmomban sem gondoltam volna. Ha az ember Chiléből Argentínába az Andokon keresztül próbál eljutni, akkor az út első szakasza egy olyan várossal kezdődik, amelyet német telepesek alapítottak 1853-ban. Igen, német város, és Chilében, és Dél-Amerikában. Puerto Montt a neve, még az 1950-es években is többségében németek éltek itt. A Csendes-óceán partján fekvő chilei város ideális kiindulópontja annak, ha az ember gyalog, busszal, hajóval akar átjutni a lenyűgöző Andok-hegyláncon.

Megesik, hogy egy távoli országban az embert hirtelen tenyerén hordozza az élet és sokkal jobbat kap, mint amire számít. Ez történt velem Kazahsztánban. Olcsó, napi háromezer forintos szobát foglaltam a fővárosban, Asztanában, egy apartman házban. A ház újonnan épült, egyedüli vendég voltam a földszinten. Így jutott rám öt szoba, két fürdőszoba és egy óriási konyha. Kiderült, az árban még a reggeli és a vacsora is benne van. Amikor reggel felhúztam a redőnyt, szállásadóim azonnal jöttek és hozták az oroszos reggelit, amikor este hazatértem, érkezett a vacsora, többnyire sült hús, krumpli.

Monaco, a világ második legkisebb állama, keleti szomszédja Beausoleil, majd Roquebrune-Cap Martin és Menton városok, utóbbi már az olasz határnál van. Monacótól nyugatra Cap d’Ail, Eze, Beaulieu-sur-Mer, Villefranche-sur-Mer és végül Nizza sorakoznak, utóbbi húsz kilométernyi távolságra található Monacótól. A monacói hercegség öt kerületre oszlik, most csupán az egyik kerületről, a híres monacói szikláról írok (Rocher de Monaco), itt látható a hercegi palota, a katedrális, az oceanográfiai múzeum, lényegében ez az óváros.

A francia Riviéra tetején, Eze falucska legtetején található egy botanikus kert, telis-tele egzotikus növényekkel. A kertből felejthetetlen riviérai panoráma nyílik, tiszta időben délen Korzikáig, nyugaton Saint-Tropez városáig ellátni, és a szédítő magasságból gyönyörűen nyomon követhető a Riviéra egyik legszebb partszakasza, nem különben a Cote d’Azur páratlan hármas úttagolása, a tengerparton futó út, a felette kétszáz méterrel magasabban haladó utak, és a hegyek legtetején, már az Alpok déli nyúlványain haladó pályaszakaszok hálózata.

Cap d’Antibes az egyik legszebb félsziget a francia Riviérán, elég nagy ahhoz, hogy hatalmas villák épülhessenek rá, és egyben legyenek eldugott öblei is, nem véletlenül laknak erre a nagyon gazdagok. Antibes városába első ízben stoppal érkeztem, egy helyi szobafestő vett fel, majd amikor elmondtam a konzerves, hátizsákos, tengerparti hálózsákos magyar valóságomat, azt válaszolta, igazán megérdemlek egy jó vacsorát, az ő anyukája olasz, és remekül főz. Ezzel a kedves kis emlékkel indítottam a túrát 2018 szeptemberében, Cap d’Antibes-en.

Egyetemista koromban minden évben a francia Riviérán nyaraltam. Persze, ezt úgy kell elképzelni, hogy volt egy hátizsáknyi magyar konzervem, hálózsákom, háromliteres gallonom a víznek és kész. A pénzemből csak kenyérre és múzeumi belépőre futotta, stoppal közlekedtem, tengerparton aludtam. Bezzeg, most repülővel érkeztem Nizzába, és béreltem egy kifogástalanul felszerelt kis apartmant. Szokatlan is volt nekem ez a nagy jólét, az első éjszaka hajnali ötkor felkeltem és a régi szép időkre gondolva, elindultam az olasz határra.

Komppal kevesebb, mint két óra alatt jutottam el az észt fővárosból, Tallinnból a finn fővárosba, Helsinkibe. (A tengeri útról itt olvasható részletes úti beszámoló.) Kiszálltam és elindultam a város egyik szimbóluma, a Helsinki Katedrális felé. Amikor legutóbb láttam, csak a második számú gépemmel tudtam megfotózni, az első számú fényképezőgépem ugyanis még Lappföldön kicsúszott a kezemből egy szálloda recepcióján és használhatatlanná vált. A második géppel készült fotókkal ráadásul elégedetlen voltam, a géppel nem volt ihletünk egymáshoz, így szerettem volna pótolni a mulasztást.

Emlékszem, egyszer Helsinki kikötőjében vágyakozva néztem a Tallinnba induló kompot. Bárcsak rajta lehetnék ezen az úszó városon, két óra alatt Észtországba érnék, gondoltam. Ám hivatalos úton tartózkodtam Helsinkiben, a Finn Turisztikai Hivatal meghívására, kötött programjaink voltak. Majd az élet úgy hozta, hogy 2018-ban végre felszállhattam az úszó városra, az irány azonban az ellenkezője volt, Tallinnból Helsinkibe. Az óriási komp és a lazaclakoma lenyűgözött.