dravuczpeter.hu

Ezt a riportot azért kell több részletben közölnöm, mert annyira gazdag a képanyag és annyi mindent el kell mondani erről a brazil nagyvárosról, annak negyedeiről, hogy egy riportba nem fér bele. Kezdjük is. A Cukorsüveg-hegy (Morro do Pão de Açúcar) a Guanabara-öbölbe nyúló félszigeten található hegytömb legmagasabb csúcsa, 396 méter magas és a panorámája leirthatatlan, remélem, a fotók majd átadnak valamennyit ebből a látványból.

A Guatemalában található Atitlán-tóról (Lago Atitlán) Aldous Huxley brit író azt mondta, hogy ez a világ legszebb tava. Ami persze nekem a Balaton, de haladjunk csak szépen a csirkebusszal a tó felé. Én a buszon ülök, és mivel egy percet sem aludtam éjszaka, a közép-amerikai spanyol gyarmatok egykori fővárosa, Antigua kihagyhatatlan éjszakai életével ismerkedtem, így hamarosan elráz a busz. De amint megérkezünk, már ki is pattan a szemem, hiszen nem csupán a tó és három vulkánja gyönyörű, különlegesek még a partján elhelyezkedő maja indiánfalvak is.

Mivel reggel szállt le a gép Barcelonában, a Barca-meccs pedig csak este kezdődött, megkérdeztem a gyereket, hová menjünk először? Természetesen legelsőnek a Csokimúzeumot választotta, és csak utána a Barcelona Akváriumot. De a múzeum is jó programnak ígérkezett, hiszen itt minden információ, érdekesség megtalálható a kakaóbab/csokoládé történelméről, elképesztő csokoládészobrok vannak, de a gyerekek csokit is készíthetnek és ami nagyon fontos, a büfében a világ legfinomabb, legkülönlegesebb csokoládéit árulják.

Villefranche-sur-Mer városkájának, hegyeinek, tengeröblének különleges panorámája van, így gyakorlatilag mindennap megcsodáltam. Tehettem ezt annál is inkább, mert Nizzában laktam egy kellemes kis apartmanban, Villefranche-sur-Mer pedig csekély öt kilométernyire volt. Így csak felszálltam a 100-as buszra és pillanatok alatt ott voltam.

Az argentin Andok egyik legfontosabb turisztikai központja, San Carlos de Bariloche repülőteréről reggel indult a gép Buenos Airesbe. Úgy voltam vele, pár nap alatt megnézem a kötelező látványosságokat, és utána semmi mást nem teszek, csak sétálgatok az argentin főváros utcáin és a mindenhol jelenlevő, virágzó jacaranda fákat fotózom. Így is történt később, erről itt írtam riportot. De a gép landolása után a legelső kötelező állomás az argentin főváros La Boca-negyede volt.

Amikor láttam a médiában az atombombára emlékeztető lökéshullámokat, automatikusan elkezdtem írni emlékeimet a kikötőről. Többször voltam Libanonban és mindig Ciprusról, hajóval érkeztem, értelemszerűen a kikötőbe. A hajón éjszaka lehetett aludni, nem kellett városi szállásra költeni, hajnalban a hajóról gyönyörködhettem Bejrút panorámájában, reggelenként pedig kezdődhetett a városnézés. Az ember éjszaka visszatért a kikötőbe, a hajó pár nap múlva visszament Ciprusra. Így a kikötőt imádtam, otthonosan mozogtam benne, szeretettel néztem a hatalmas forgalmát, konténereit, a gabonasilót, amelyekről most annyit írnak. Fogalmam sem volt, hogy egyszer megszakad a szív, mert lesz valami, ami végérvényesen elveszik.

Úti szokásom szerint hajnalban keltem, ezúttal Koppenhágában. A dán fővárostól harminc kilométernyire lévő Roskilde székesegyházába igyekeztem, itt nyugszik az elmúlt ezer év dán királyainak és királynéinak jelentős része, ezért az eredeti épületet folyamatosan bővítették újabb és újabb temetőkápolnákkal, ezért is különleges. Nekünk is lenne ilyen fantasztikus helyünk Székesfehérváron, de a törökök feldúlták a mi középkori királyaink sírjait. Ezért kicsit szomorúan néztem körbe a pompás előcsarnokban, de aztán inkább gyönyörködtem a síremlékekben, szorgalmasan fotóztam, és belemerültem a dán történelembe.

A svéd király parancsára épített Vasa-hajó egy kilométert tudott csupán megtenni 1628-as bemutató útján, majd meglepő hirtelenséggel feltámadott a szél, egyre nagyobb hullámok jöttek, az egyensúlyi problémákkal bíró, rosszul megépített hajó alsó ágyúréseibe betört a víz, és megtörtént a tragédia. 1961-ben emelték ki, tökéletes állapotban, mégpedig azért, mert a Balti-tengerben nem él meg az a hajóféreg, ami például melegebb tengereken szétrágja a hajóroncsokat. Hát ezt a Vasa-hajómúzeumot szerettem volna megnézni a Djurgården szigeten, ahol egyébként még sok más látnivaló van, Abba-múzeum, Skanzen…

Nem csupán az Egyesült Államokban, hanem Kanadában is sokkal finomabb a hot-dog, mint Európában, állapítottam meg a juharleveles ország legnagyobb városa, Torontó főtéren az egyik kis lakókocsi-büfénél falatozgatva. Körülnéztem, ebédidő volt és a Nathan Phillips Square büféinél állt sorba a fél környék, a közeli kórház köpenyes orvosai, az Eaton Centre eladói, egyetemisták, tanárok, banktisztviselők... Vettem még egy hot-dogot, kellett az energia, felakartam menni a világhírű torontói tévétoronyba, bár alföldi gyerekként nem igazán rajongok a 300-400 méteres magasságokért.

Magyar ésszel nehéz felfogni a japán főváros (agglomerációval együtt harmincmillió ember) hullámzó embertengerét, Shibuya, Harajuku, Ginza negyedeinek elképesztő zsúfoltságát. Az ilyen népsűrűség Tokión kívül még számos nagyvárosra, régióra jellemző, így a történelmi, szociológiai okokon túl nem véletlenül oly fegyelmezett, udvarias a japán társadalom, mindez elengedhetetlen a mindennapokban.