dravuczpeter.hu

Az azeri főváros a Kaszpi-tenger alatt található olajkincse miatt időről-időre szédítő fejlődésen ment keresztül, volt rá példa, harminc év alatt tizenkétszeresére nőtt a lakosság. A fejlődés a Szovjetunió felbomlása óta eltelt évtizedekben is példátlan, lenyűgöző modern épületek sorakoznak egymás mellett. Ami viszont a legjobb, a régi Baku történelmi negyede szépen megmaradt, zegzugos utcácskáival, mecseteivel, karavánszerájaival, vendéglőivel. Sokszor úgy belefelejtkeztem ebbe a forgatagba, hogy azon vettem észre magam, már éjfél is elmúlt, talán vissza kellene menni pihenni a szállodába.

Hunyadi János és Szkander bég személyesen sohasem találkoztak, ám folyamatos levelezésben állottak, így például 1455 végén az albánok nemzeti hőse már jelezte Hunyadinak, hogy a török sereg a jövő évben Nándorfehérvár ellen készül. A 15. században ennél a két embernél senki sem tett többet a török balkáni előre nyomulása ellen, így Szkander bég székhelyét, Kruja várát és a múzeumot mindenképpen megakartam nézni. Ott kedves élmény volt: barátságos teremőr kérdezgette, honnét jöttem és amikor megtudta, odavitt a falon lévő Hunyadi-képhez.

Ha az ember megszeretné nézni az egyik legszebb kazah nemzeti parkot, a Burabay-t, akkor előbb a kazah fővárosból el kell jutni Shchuchinskba, ez körülbelül 240 kilométernyi távolság. Shchuchinsktól még húsz kilométer a park, az odajutást egyénileg kell megoldani. Ám ezen a környéken egy szót sem beszélnek angolul, így amikor leszálltam Shchuchinskban, kétségbeesett angol pár jött oda segítségért. Megoldottuk, a kazah taxisok oroszul elmondták a pénzügyi feltételeket, ezt lefordítottam angolra, majd vissza oroszra.

Santiago de Chilében első utam a chilei főváros szívébe, a Fegyverek terére vezetett. Mindig ez a tér volt az 1541-ben alapított város életének központja, a mai napig megunhatatlan nyüzsgő forgatag, a legkülönfélébb utcai művészekkel, zenészekkel, rendezvényekkel, árusokkal... Megálltam tehát a Plaza de Armas sarkán, körbe néztem, hát igen, mondtam magamban, ezek a színek, fények, a spanyol gyarmati építészet jellegzetes épületei, a ruhák, az emberek, a virágzó jacaranda fák… Csakis Dél-Amerikában lehetek.

Még hajnali sötétség volt, amikor a kényelmes tengerparti szállodánál felszálltam a terepjáróra és elindultunk a Szahara legnagyobb sós vizű tava, a Chott el Jerid felé. A tó és környéke úgy néz ki, mintha egy másik bolygón lennénk, imádják is a filmesek, többek közt a „Csillagok háborúja”, „Az angol beteg”, vagy „Az elveszett frigyláda fosztogatói” című filmek számos jelenetét itt forgatták. A nyári ötven fokokban teljesen kiszárad, télen viszont csónakázni lehet rajta.

A busz lassan haladt a szakkarai nekropolisz és a Dzsószer-piramis felé. Utóbbi Egyiptom legelső piramisa, ám nem hozott szerencsét az elsőség, az építők még elkövették azokat a szerkezeti hibákat, amelyeket később, a világ által leginkább ismert gízai piramisoknál esetében már sikeresen elkerültek. A legelső piramis hátralévő évei tehát megvannak számlálva, a szakértők egyetértenek abban, hogy elkerülhetetlenül összeomlik. Ezért is akartam látni.

Washington meglepően zöld város, sok parkkal, kirándulóhellyel. Az egyik legszebb része talán a múzeumi negyed, egy nagy parkot kitűnő múzeumok sora vesz körül. Amit közülük legelőször meg akartam nézni, az Amerikai Indiánok Nemzeti Múzeuma volt. Az észak-amerikai indiánokat manapság már az Első Nemzetként emlegetik az Egyesült Államokban, de nem tudtam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy ellenük történt a történelem legnagyobb népirtása, az áldozatok számát 100 millióra becsülik.

Miként külföldi útjaim során szoktam, már hajnalban talpon voltam és elindultam megtekinteni a világ egyik leglátványosabb függőhídját, a Langkawi Sky Bridge-t. Tudtam, ehhez a világ egyik leghosszabb útvonallal bíró felvonójára kell felszállnom, amely a maláj dzsungel felett halad. A csodás panorámára számítottam, a világhírű híd látványára is, ám a kora reggel még gőzölgő dzsungel, a zöld útvesztő, a fehér vízesések látványára nem, így a szavam is elakadt. El is határoztam, ez az őserdő megérdemel egy külön riportot.

Luang Prabang azért vált óriási utazási élményemmé, mert a dzsungel, valamint a két folyó, a Mekong és a Nam Khan ölelte városka úgy tudott megmaradni a gyönyörű természeti környezetben, hogy mindeközben az idelátogató turista is kényelmesen alhat, ehet, ismerkedhet a laoszi kultúrával. Már az első nap éreztem, telitalálat volt idejönni, késő éjszakáig nem is foglalkoztam semmivel csak a két folyóval, sétálgattam a partjaikon, átkeltem függőhídjaikon, betértem kis folyóparti vendéglőkbe, felmásztam a város legmagasabb pontjára.

Közép-Vietnám ősi császárvárosába, Huéba, az esős évszak kellős közepén érkeztem meg. Ilyenkor ott vigasztalhatatlanul, huszonnégy órában esik az eső. Ezt tudtam előre, de nem lehetett másképp szervezni, útba esett. Észak-Vietnámban, Hanoiban, a Halong-öbölben kezdtem a Leszálló Sárkány országával történő ismerkedést, utazásom stratégiai célja pedig Dél-Vietnám, valamint a Mekong-deltája volt (ahol nem mellékesen, már napsütés és meleg várt), ám ennek folytán Közép-Vietnám és Hué útba esett, és olyan apróság miatt, mint az eső, nem akartam kihagyni.